Körtvélyes Ákos

Hol is kezdjem? Persze, az elején.

1979-ben láttam meg a világot Szombathelyen. Igazi óriáscsecsemő voltam, de azóta sem kértem számon édesanyámon a velem való várandósága alatt elfogyasztott édességek mennyiségét. Számít ez ma már? A hely, ahol annak az évnek április végi napján felsírtam (bömböltem?), ma már buzgó szócsépléstől, evőeszközök zörgésétől, és lelkes tinédzserek mulatozásától hangos. Valahogy nem vágyok vissza oda…

Kölyökéveimből alig őrzök emléket, és azokat is többnyire néhány fekete-fehér fényképnek köszönhetem. Az egyiken zászlót emelek a magasba. Kicsit gömbölyded formájú, kerek arcú, hullámos hajú nyolcéves vagyok. Érzem, hogy a rúd súlyától elnehezedett a karom, de tartom rendületlenül. Nem szabad panaszkodnom, abban a korban ez nem ildomos, és megyek arra, amerre a tömeg sodor: végig a május 1. sztrádán. Körülöttem mozgalmi zene tombol, a virsli és a lopva kortyolt sör íze, a fűbe terített pokrócok poros illata, a vadidegen sokadalom rémítő tömegének érzete ostromol… ej, de szépek is voltak azok a megkopott, fekete-fehér évek.

Később már színesen, az általános iskola befejeztével a betonpálya végén állok. Kezemben virágok, testemen öltöny feszül, arcomon széles mosoly. Már nyurga vagyok, büszke, előttem a világ, és alig győzőm csitítani a tizenévesekben megszülető, tombolni kész vágyat. Utálom a ’mi leszel, ha…?’ kérdéseket, naphosszat rúgom a labdát a flaszteron, és olvasok. Klasszikusokat, kötelezőket, majd a Sárkánydárda Krónikák óta fantasy-t. Ami csak belefér, aminek varázsló, sárkány vagy legalább egy félmeztelen hős van a borítóján. Weiss–Hickman, Tolkien, Chapman, Renier, Moorcock és Salvatore a sláger akkoriban, én pedig hamar arra az elhatározásra jutok, hogy majd író leszek magam is. Megvalósításába persze jóval később fogok, de úgy gondolom, hogy minden elolvasott könyv egy lépéssel közelebb visz a célomhoz.

Még később számítástechnikát, AutoCad-et, programozást tanulok a szakközép iskolapadjában, de inkább sok minden mást. A Nagy Zöld megjelenésével szerepjátékos és m.a.g.u.s.-rajongó, a Doom és Warcraft térhódításával gamer leszek. Ismerkedem az internettel, a párkapcsolattal, élvezem a kevés kötelezettséget, és még azok ellen is lázadok. Persze csak úgy csendesen, a magam módján. Az iskola épületétől négy év után sem búcsúzom el, még egyet ráhúzva egy üresen, de szépen hangzó technikusi bizonyítványt kapok, és… fogalmam sincs a hogyan-továbbról. Tudom, hogy tanulni már nem akarok, és meglehet, hogy az előttem lévő az utolsó nyár, amit elejétől a végéig kiélvezhetek.

Újabb fénykép, ezúttal fehér köpenyben pózolok egy számítógép mellett. Nem élvezem ki azt a nyarat, kapok a lehetőségen, és dolgozni kezdek egy egészségügyi intézményben. A köpeny alapján akár orvos is lehetnék, mondjuk Ross-doki, az akkor futó sorozatból, de nem. Hálózatot felügyelek, asszisztensnőket okítok, adatokat szolgáltatok, és munkahelyi szabadidőmben (?) tördelőprogrammal ismerkedem. Szép és tanulságos bő egy évem van itt, és bár lehetőségem nyílna rá, hogy elkerüljem a fegyveres szolgálatot, én mégis bakaruhába öltözöm.

Egy körletben feszítek, körülöttem emeletes ágyak és tucatnyi pizsamás bajtárs; két évezred katonái. Rajtam egyenruha, karomon piros szalag, ilyet viselnek az ügyeletesek. Később megszépülnek majd az emlékek persze, de akkor úgy érzem, hogy kifejezetten jó nekem. Persze szerencsém van – mások szerint ’csókos’ vagyok –, mert az alapkiképzés számomra hamarabb fejeződik be, és csakhamar ezredírnoki szolgálatot látok el. Több mint kétezer bevonult katonából egy kerül ilyen pozícióba – hihetetlen arány. Irigyelt kiváltságokat kapok mellé: minden nap otthon alszok, kétszer is elkések, és egyszer sem büntetnek meg miatta, karantén idején is elhagyhatom a laktanyát, és bárkinél több szabadságot halmozok fel a sorkatonai szolgálat végére. Szinte sajnálom, hogy leszerelek.

Az újabb képen figyelmesen bámulok egy számítógépet. Egy kicsiny reklámstúdió alkalmazottja vagyok, és rám fér a tanulás. Tördelek-szerkesztek: hirdetések, újságok, plakátok, könyvek kerülnek ki a kezem alól. Élvezem, mert kreatív munka, megmozgat bennem valamit. Emberek dolgoznak mellettem, van, aki még sokáig ott marad, de jóval többen távoznak, miközben a programok verziószámai egyre növekednek – így érzékelem, hogy múlik az idő. És elfut szépen tíz esztendő…

A 2009-es évnek azzal az elhatározással futok neki, hogy végre teszek is azért, hogy megvalósuljon valami a gyerekkori elképzeléseimből, így ráveszem magam, hogy az első szembejövő pályázatra írjak valamit. Nem sikerül, hetekig csak kerülgetem a témát, és éppen feladni készülök, amikor kihirdetik a m.a.g.u.s.-pályázatot. Végre írok. Döcögősen, kissé nyögvenyelősen, de nagy élvezettel alkotok. Közben a Karcolat tagfelvételi pályázatára is küldök egy rövid novellát. Mindkét vállalásomat siker kíséri, az Erion pályázaton helyezett leszek, a Karcolat Scriptóriumba pedig a tagok szavazata alapján első helyen kerülök be. Soha komolyabb visszajelzésre nem vágytam, hogy érdemes ezzel foglalkozni. A ’hogyant’ azonban még kutatnom kell, és szerénységre tanít, hogy több további pályázaton is sikertelenül veszek részt.

2010-ben megjelenik az első publikációm A Világ Közepe antológiában, majd rögtön követi a második az Avana Arcképcsarnok: A jövő nagykövetei különszámában. A Karcolat szekerének meglassulása miatt, úgy gondolom, hogy az Írókör tagfelvételi pályázatán is részt veszek. Az eredményhirdetést megelőző napokban bejelölöm szabadságnak a tábor augusztusi hetét, és 30-án több tucatszor kattintok a weboldalra, hogy kiderüljön, vajon hiába tettem-e. A sikert korábban pezsgővel, ezúttal szűretlen búzasörrel ünneplem.

Publikációk: