Pesten születtem 1982-ben. Képzelem, negyven év múlva én is micsoda múzeumi darab leszek. Emlékszem, gyermekkoromban (még az előző évezredben) hogy borzongtam, mikor a családi legendáriumból előkerült egy távoli nagynéni vagy dédnagyapa, akinek születési éve ezernyolcszázzal kezdődött…

Javarészt baltával meg betűkkel dolgozom. Ez jó, mert szavakkal világokat lehet építeni.

Szavakkal ugyanakkor világokat lehet romba dönteni, ezért igyekszem az előbbire koncentrálni. Ha leülök írni, és megy, remekül érzem magam. Egyébként is remekül érzem magam. Nyilván azért, mert gyönyörű vagyok, mint Bruce Willis és egy .45-ös skuló véletlen találkozása a flaszteron. Azért léptem az Írókörbe, mert (arisztoteliánus alapokon állva) tudom, hogy semmit sem tudok az írásról. Szóval az vesse rám az elsőt, aki követ.

Amúgy imádok mesélni. Jöhet egy kis hardcore, a régi szép idők emlékére?

Rendben, kis játékosaim, kezdődik a mese:
„A Famanó fogadóban ültök, régóta ismeritek egymást, jó barátok vagytok…”

Tudom, elég béndzsa, meg dedós is a maga módján, de végül álljon itt egy idézet, aminek a kelleténél több köze van a betűvetéshez.

„…I looked in his eyes and saw the haunted, haunted animal look I know I have in my eyes when the shit is hitting the fan.”
(Richard Ben Cramer in The New New Journalism)

Aláírni már egészen jól tudok:

Az Olvasónak tisztelettel,
Kojer Attila