Írj 300–1000 szavas szöveget (40 perc), ahol jelzés nélkül váltasz a nézőpontkarakterek között.

Beszéljétek meg, mennyire jók a váltások, mit nyertetek/veszítettek általuk, miben lenne más a jelenet, ha csak egy nézőpont szemszögéből mesélnétek el.

A megoldások:

1. Csuszner Ferencz (Csag)

Santiago a halál ­– mormolta maga elé Jakob. Az égre bámult. Karját magasra nyújtotta, mutatóujját az égnek emelte, aztán, a Tejút mentén haladva Fisterre irányába mutatott. Holnap kezdődik a túlvilág, majd az újjászületés – súgta a lobogó lángnak, és bár majdnem mindig eltévesztette az ütemet, bólogatni kezdett a zenére. Nem érdekelték a Fiesták. Egy csomó őrült muzsikál, és ugrál össze vissza – mondta mindig az út során, aztán elvonult, ha valaki zenélni kezdett. Most elviselte. Hadd múlassanak. Ünnepeljék, hogy meghaltunk, hogy lesz akinek holnap új élet kezdődik. Mielőtt leeresztette a karját, Robin mosolygott rá, és biccentett. Holnaptól ismét útitársak lesznek, egészen a világ végéig, az óceánig. Robin Kanadából érkezett. Menni akart ameddig csak lehetett. Menekült, ezért nem volt kérdés, hogy Santiagoban marad vagy folytatja az utat. Időre volt szüksége, válaszokat keresett, de az elmúlt hónapban még nem talált rá egyre sem. Görcsösen bízott a hátralevő három napban, és az előtte álló éjszakában. Fiesta Santiagoban, hol máshol szabadulhatna meg az ember a görcsöktől? Hol máshol várhatná, hogy megnyugodjon, hogy kitáncolhassa magából a fájdalmait, mint Santiagoban, ahova hónapnyi küszködés, és nélkülözés után érkezik. Veszettül ugrált a zenére. Csak a muzsikusokra, Jakobra és Laurára figyelt néha. Laurára, a lányra, aki feledtette vele, az otthon váró asszonyt, és mindazt ami elől ide menekült. Úgy érezte csak a lány hiányzik, hogy teljes legyen a ma éjszakája. Az út során mindent megtett, hogy még gondolatban is kerülje a lánnyal töltött éjszaka lehetőségét, de valójában minden kettejük között elhangzott szó, minden gesztus csak erősítette a vágyát. Laura pedig tudta. Robin, ez a fura, félig indiai, félig francia, de egészen ember jó előre közölte vele, hogy felesége és gyereke van. Hogy miattuk indult zarándokútra, és hogy boldogan akar visszatérni hozzájuk. Szánalmas próbálkozás volt, hogy elriassza magától, amikor igazából – bár ez az elején nem volt teljesen nyilvánvaló – magához akarta láncolni. Minden találkozásukkor látszott a férfi arcán a megkönnyebbülés, aztán egy idő után a sóvár tekintetek is megjelentek, és Laura nem bánta. Nem mesélte el senkinek, hogy miért indult útra, és ha ő maga tudta is, nem gondolt rá egyszer sem az út során. Elszámolnivalója akadt az élettel, de hogy az elszámolás végén a pont a ma esti Fiesta vagy csak a kezdete nem érdekelte. Egyre gyakrabban mosolygott vissza Robinnak, és ha néha-néha abbahagyta a táncot, a többi zarándok színes forgatagát, majd a Tejutat bámulta. Mind a forgatag, mind az út elvezethette volna valahová, de még mindig úgy érezte, hogy sehol sincs, és hogy bármeddig is hajszolná magát, nem a lábán múlik, hogy hazataláljon. Amikor elunta a táncot, a csillagokat, a zarándokokat, az egyik zenészt kezdte figyelni. A verítékező arc, a lecsukott szemek, a ringó test, a duda csövein sikló ujjak lenyűgözték. Zene, talán zenélnem kellene – gondolta – talán az segítene, hogy felejtsek vagy, hogy emlékezzek. Amikor a zenészek éppen szünetet tartottak, nem ment oda a dudáshoz, és nem kérdezett tőle semmit. Pedig a zenész tudta a megfelelő válaszokat a kérdéseire, és Laura tudta a megfelelő kérdéseket a válaszra. A zenész, aki a szünet végeztével ismét fújni kezdte a dudát, úgy hogy a bőre még erősebben verítékezett, még erősebben szorította le a szemeit, még gyorsabban ringott a teste, és még gyorsabban siklottak az ujjai. Csak fújta a dudát, mintha bizony önmagából akarna kifújni valamit, közben pedig igyekezett folyton egyik társa mögött maradni, hogy senkinek se tűnhessen fel a cipőjére alvadt vérfolt. Bujkált hát, és fújta dudát, közben egyre ismételgette gondolatban: Belém költöztél, de kifújom magamból szellemed, s az őrült aki kifújt szellemre ugrál, egy-egy darabot mind vigyen belőled, bárhova is megy. És minél távolabbra menjen, és minél nagyobb darabot vigyen, hogy nekem ne maradjon belőled semmi. Ha már a tested odalett, oda legyen a lelked is, és a bűn. A sok ájtatos majd csak elhordozza egy-egy darabját. Elbírja lelkük a terhet. Santiago a halál, bűn nélkül pedig nem lehet megszületni.

2. Körtvélyes Ákos

Egy soha nem létezett kor Budapestjén, Gertrúd a keletinek hívott vonatpályaudvar 3-as vágányánál állt. Türelmetlenül számolta a másodperceket, és eleddig kétszer késztette dohogásra a hangosbemondó, ami kegyetlen-visszavonhatatlanul jelentette be a Moszkvai vonat késését. Most már nem tart soká, gondolta, és a hosszú évek várakozásához képest igazán elviselhet még pár hosszúnak tetsző percet.

Amikor a távolban meglátta a szerelvényt, eligazgatta a ruháját. Valahogy fontosnak érezte, hogy a háborúból megtérő szerelme, Jurij, ugyanolyan szépnek lássa, mint annak idején, amikor az egyesített orosz és balkáni haderő végleg kiűzte Magyarországról a kapitalista államok ellenálló seregeit. Utána egészen Svájcig nyomultak, és ott alakítottak ki frontállásokat, de a szép orosz katonát előbb északra, majd keletre vezényelték. Jól szolgálta hazáját, és a kommunista államok szövetségét, így szabadsággal jutalmazták, amelynek öt napjából másfelet Budapestre utazásával töltött.

Három éve nem látta, az izgalom fürge hangyái végigfutottak a karján, kipirosították az arcát, és szinte észrevétlenül visszatartotta a lélegzetét is. Vajon hogy néz ki az a fiú most? Változott valami az elmúlt esztendők alatt? És… szerelmes-e belé ugyanúgy, mint ahogyan az utolsó, négy hónapja kapott levélben állította? Izgalmában lehunyta a szemét, és a vonat kerekeinek lassuló kattogását hallgatta.

Katt-katt-ki-katt…

Jurij jobb híján a kattogást hallgatta, hiszen a vonat ablakaihoz nem lehetett odaférni: mindegyiken érkező magyar katonák, rég nem látott rokonok, a háború után újjászülető Budapestre kíváncsi szájtátiak bámultak ki. Az orosz nem türelmetlenkedett, kényelmesen hátradőlt, Gertrúdra gondolt, és azokra a szép napokra, amikor sokadmagával egy kertvárosi polgárcsaládnál szállásolták el. A házigazda lánya nem volt barátságos a bajtársaival, őt azonban a kezdetektől fogva kitűntette figyelemével. A második napon veszett el végleg a zöld szempár bűvöletében, és nyert hűsítő balzsamot a háború kezdete óta felgyülemlett lelki sebekre. Az őt eladdig elkísérő halálsikolyokra szerelmes nyögések, a sokszor megszomjazó ajkaira puha csókok, a találatoktól sajgó testére becéző ujjak jelentették a gyógyírt. És most újra kaphat az élet bűvös vízéből, újra részesülhet az asszonyformát öltött boldogságból.

Csak pár perc, csak pár végtelen pillanat.

Nem győzte kivárni, míg a szerelvény megáll. Fel-alá járkált a kocsi belsejében, agyában lázasan követték egymást a már évek óta forgatott gondolatok: vajon megváltozott, emlékszik majd rám, szeret-e még? Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megkapta azt a levelet, még abban sem, hogy ha igen, akkor megismeri majd a peron többi, várakozó embere között.

Egyszeriben a vonat megállt. Az éles fütty szétvágta a fejében kavargó gondolat-ködöt, és belevetette magát a kijárathoz igyekvők tömegébe.

Lábak dobogtak, a peronon nagy nyüzsgés kélt, és Gertrúdot ide-oda dobálta a várakozók tengere. Hirtelen megrémült, hogy a háború után, ilyen közel a célhoz, most újra elszakítják őket, és nem látja meg Jurij szőke haját, kisfiús vonásait, és azt a számára olyan kedves, kis gödröcskéket fialó mosolyt a valószínűtlenül fehér arcán. Nem, az nem lehet, túl sokat szenvedett érte. Annyi férfi közeledését utasította vissza, olyan kitartóan várta az orosz érkezését, nem lehet, pont most, pont a cél előtt…

Összeszorított foggal, könyökét kirakva megindult a vonat vége felé, néha elkiabálta magát, hogy Jurij, de nem válaszolt senki, netán a zajban nem hallhatta kedvese baritonját. Mindez nem tartotta vissza attól, hogy folytassa, és szépen beleveszett a várakozók zsibongó sokaságába.

Jurij végre körülnézhetett a lépcsőről, és csakhamar megtalálta, akit keresett. Tőle jobbra, vagy tíz méterre, szinte elérhetetlen távolságban meglátta Gertrúdot. Magas lány, szép magyar vonásokkal, azzal a jól ismert szemmel. Nagy elánnal belevetette magát a tömegbe, nem zavarta, hogy erőszakos közeledésében embereket vág oldalba, nem zavarták a jaj-kiálltások, előtte csak a cél, drága szerelmének képe lebegett.

Végül odaért. Maga felé fordította a lányt, és azon pillanatban beleveszett a zöld szemek örvényébe. Fél percig csak nézték egymást, szótlanul. Gertrúd megváltozott, gondolta Jurij, megviselte a háború, még mindig szép, még mindig őriz valamit azokból a napokból, és ha valamiképpen más is lett, nem számít! Visszajött érte, tűzön, viharon, háborún át. Megérdemli a boldogságot! Megölelte, és világ legszerencsésebb férfijának érezte magát.

Elfogytak az emberek a peronról, kiürült a vonat, csak egyetlen guggoló várakozó maradt az állomás 3. vágányánál. Gertrúd pityergett, Jurij nem jött el, Jurij becsapta azzal a levéllel, alávaló gazember, aki ilyet tesz az igaz szerelmével. Vagy tán nem is volt olyan fontos számára ez a kapcsolat? Még egy órát maradt, még egy órát sírdogált ott, a keletiben, aztán bizonytalan léptekkel haza indult. Még két utcával arrébb is fogta a nyilalló oldalát, ahol az a bunkó, párjához siető katona megütötte, és dohogott: rémes, hogy egyesek mit meg nem tesznek a szerelemért.

3. Sümegi Attila (Raves)

Francois a dombtetőn hasalt, onnan nézte az angol katonákat, akik a vesztes csata után tanácstalanul álltak a völgyben, legalábbis nem keltették összeszedett alakulat látszatát. Valószínűleg több egység túlélői, akik a forgatagban elvesztették bajtársaikat, és csak később találkoztak. Gyáva férgek, talán végig meglapultak, míg elült a csatazaj, gondolta Francois.

Elvigyorodott, és óvatosan visszakúszott a domboldalról, a tőr nyomta az oldalát, a kardját pedig a combjához szorította, hogy ne üssön zajt. Amikor kellő távolságba ért, keresztülfutott a csalitoson, ahol már Jean-Baptiste Lemarc kapitány és a többiek várták. Az üldöző egység parancsnoka magas, sebhelyes arcú férfi volt, mellvértjén számos horpadás jelezte, hogy nemrégiben még az első sorokban harcolt a szigetlakókkal.

Lemarc kapitány kérdőn biccentett Francois felé, bár a vigyorából sejtette, hogy a felderítő most is jó hírekkel fog szolgálni. A többiek is abbahagyták a beszélgetést, és rögvest talpra pattantak.

– Megálltak a völgyben! – közölte Francois.

Lemarc, bár palástolni szerette volna jókedvét, mégis elvigyorodott. Egyszerűen imádta, ha angolokat ölhet, így örömmel vette a küldetést, hogy kutassa fel és semmisítse meg a vesztes seregből leszakadt ellenséges csapatokat.

A felélénkülő embereihez fordult, végignézett rajtuk. Lelkes, kitartó banda, az ő nevelése mind. Biztoskezű Nicolas, aki íjával sosem téveszt cél, Medve Jean-Yves, aki két fejszével osztja a halált, Sebastien, a kölyök, aki fiatal kora ellenére hamar megtanulta Párizs utcáin, hogyan kell a kést forgatni, és Dietrich, a német lovag, aki bár csak törve beszélte a franciát, mindig az első sorokban harcolt idegen földön is.

– Hányan vannak?

– Még mindig csak kilencen, uram. És persze fáradtak, félnek.

A csapat felnevetett. Lemarc kapitány pedig velük mosolygott, ám fejben már a stratégián dolgozott. Leguggolt, és félrekotorta a lehullt leveleket, hogy tőrével felvázolhassa a tervet.

– Nicolas és Medve, ti megkerülitek a völgyet, és a szemközti domboldalon bújtok el. Van ott egy kis liget néhány vaskos tölgyfával, onnan támadhattok íjjal. Semmi komoly, csak tereljétek el a figyelmüket. Amikor felétek figyelnek, mi innen rohamozzuk meg őket. Nem ejtünk foglyokat!

– Nem uram! – kiáltották a többiek, és az íjász, oldalán a nagydarab harcossal el is rohant a fák közé.

Nicolas volt a gyorsabb, néhány hosszú lépéssel előnyre tett szert, és kuncogva sandított hátra. Jean-Yves, a Medve próbálta tartani a lépést, de csak lihegett, és rögtön izzadni kezdett, ahogy mindig.

– Ne rohanj, merde! – szuszogta. – A kapitány úgysem támad, amíg nem jelzünk!

– Érj utol! – nevetett Nicolas. Imádta cukkolni bajtársát, még a nagy pofonokat is megkockáztatta egy kis mókáért. Szorosan markolta íját, kardja ütemesen verődött combjához. Ahogy a fák között igyekeztek a völgybe, az avar fülsértő hangosan zizegett talpuk alatt. Az íjász néha aggodalmasan pillantott a tisztás felé, ahol az angolokat sejtette, és csak remélte, hogy nem hallják meg őket.

Leértek a völgybe, ahol csak néhány szusszanásra álltak meg, hogy felkészüljenek a hegymenetre.

– Kész vagy? – vigyorgott Nicolas Medvére. A nagydarab harcos morgott valamit az orra alatt, aztán váratlanul kitört, és szuszogva megiramodott felfelé. Az íjász felkuncogott, mulattatatta a látvány.

Szisszenés hallatszott, nyílvessző hangja, és Nicolas azonnal megdermedt, várta a becsapódást. Medve az oldalához kapott, és elterült, aztán újabb vessző érkezett, ezúttal a bajtárs hátába.

Nicolas káromkodva vetette magát az egyik fatörzs mögé, és hallotta, hogy újabb nyíl szisszen el fölötte. Legyőzte keze remegését, és ő is vesszőt helyezett az idegre. A kurva életbe!

Kilesett a fa takarásából. Négy angol íjász közeledett, cikk-cakkban futottak, mindannyian íjjal a kezükben.

Nicolas feléjük lőtt, aztán rohanni kezdett visszafelé, a szíve majd kiugrott a helyéről, de nem nézett hátra, és azzal sem törődött, hogy minden izma lángol a fájdalomtól.

Már messziről meghallotta a csatazajt, és hamarosan visszaért a ligethez, ahol a többiek a rájuk rontó angolokkal küzdöttek. Körbevették őket, villogtak a fegyverek, fém csattant fémnek.

Kibaszott csapda, gondolta Dietrich, és pajzsával hárított egy csapást, aztán keresztüldöfte a támadót. Visszalépett, hogy fedezze a Sebastient, de már nem volt kit, a Kölyök, a fűben feküdt, mellkasán csúnya seb tántorgott.

Lemarc mellette küzdött, Francois-szal vállvetve forogva próbálták távol tartani az angolokat. Átkozott csapda, gondolta megint a német lovag, és üvöltve rontott az ellenség közé, már nem érdekelte semmiféle harci taktika, csak az ösztöneire hagyatkozott, elragadták az érzelmek, a vágy, hogy az összes vaskalapost a pokolba küldje. Egy csapásával pajzsot repesztett, egy másikkal koponyát zúzott össze, az ellenség kardja csikordulva fordult le a mellvértjéről.

Túl sokan voltak, ezt nem lehetett sokáig tartani, teljesen körülzárták őket. Nicolas felemelte az íját, célzott, most nem tévedhetett, hiszen az angolok a német bajtárs mögé kerültek. Kifújta a levegőt, elengedte az ideget, útjára küldte a vesszőt. Talált.

A lovag hallotta a becsapódó nyilat, de csak a szeme sarkából látta, hogy Nicolas int felé, többre nem maradt ideje, mert hárítania kellett egy újabb támadást. Kibaszott csapda.

Francois közben fordult, védte a kapitány hátát, karddal és tőrrel küzdött, és közben igyekezett felmérni az esélyeiket. Látva, hogy Nicolas visszatért, újult erővel készült a következő csapásra, bár válla sajgott már a folyamatos igénybevételtől. Aztán meglátta, hogy újabb angolok érkeznek, ezúttal íjakkal. Nicolas mögül rontottak elő, az egyikük felugrott, és közvetlen közelről lőtte át bajtársa torkát, aki éppen feléjük fordult. Nicolas hörögve rogyott össze.

– Neee! – sikoltotta Francois, de elharapta kínját, magába zárta könnyeit, nem, nem szabad, hogy a kapitány egyáltalán megsejtse, hogyan érez az íjász iránt. A bosszúvágy elborította elméjét, kettészakadt szíve mérget pumpált ereibe.

Lemarc kapitány csak azt vette észre, hogy már senki nincs, aki a hátát védené. A felderítő úgy vetette magát az angol íjászok közé, mint egy véreb, csak sajnos nem volt hozzá elég erős. Bár az egyik ellenséges katonát leszúrta, a többi maga alá gyűrte.

Visszavonulás? Ez a szó keringett a kapitány fejében, ahogy az angolok egy pillanatnyi szünetet hagytak neki és a vállát fájlaló német lovagnak. Visszavonulás? Jean-Baptiste Lemarc még soha nem vonult vissza!

– Ádjád még mágád! – kiáltott rájuk az egyik angol katona borzalmas franciával.

A kapitány Dietrichre pillantott, de a német lovag szeméből csak elszántságot olvasott ki. Felnevettek.

A lovag mozdult először, üvöltve, állát felszegve, pajzsát is fegyverként maga elé tartva rontott a biztos halálba. Ha már némethon kitagadta, legalább annak a nemzetnek adja az életét, aki befogadta, futott át az agyán, és Lemarc kapitány nevével az ajkán bukott el.

4. Kojer Attila (Szabadmedve)

– Nohát-nohát, Don Alfonzo, milyen jó színnek örvend – mondta bólogatva José atya, azután golyót röpített a testes férfibe. Don Alfonzo hörögve csúszott le a bárpult tövébe. Rögvest nagy mozgás támadt az ivóban. Asztalok borultak, üvegpoharak törtek csörömpölve, ahogy a mulatozó sokaság kiáradt a délutáni, sörszínű fénybe. De José atya elszántságánál csak a fegyvere volt nagyobb ezen a dühös napon; intett a füstölgő csövű .44-essel, és annyit mondott:

– Mindenki a helyén marad. Vissza az asztalokhoz.

José atya a bárpulthoz lépett és rádobta a revolvert, amit még gyónásnál hagyott nála egyszer az egyik környéken garázdálkodó, egyébként istenfélő haramia, akire máig jó szívvel gondolt vissza.

– Most pedig végighallgatjátok a prédikációmat, mert egészen biztos forrásból tudom, hogy az itt terpeszkedők többsége bűnös, parázna lélek. Az Úr haragja márpedig lesújt minden paráznára – dörögte a pap.

Egyszeriben mindenki igen kellemetlenül érezte magát. Még a sarokban üldögélő hetvennégy éves aranyásó, Walter is szégyenlősen lesütötte a szemét

José atya az italospalackok mögötti tükör csíkjában szemügyre vette az ivó szedett-vedett közönségét, azután saját napcserzette, árkolt arcára pillantott, amely verítéktől fénylett. Egy dupla bourbon-t rendelt Billtől, a csapostól, aki éppen próbálta meg nem történtté tenni magát.

Bill remegő kézzel töltött, egy része ki is csordult a drága szesznek, de nem merte feltörölni, nehogy a mozdulattal felbosszantsa az egyébként is hirtelen haragú ember hírében álló papot, akiről egyszer azt hallotta, a márvány keresztelőmedence szélébe verte egy másnapos templomlátogató fejét, aki már nem bírta türtőztetni magát a kijáratig, és Szent Filoména művi gonddal faragott faliszobra elé hányt.

José atya sóhajtott, kezébe fogta a poharat és szembefordult alkalmi közönségével. A zongora mellett üldögélő zsidó fiúra szegezte csontos mutatóujját, aki ettől a mozdulattól majd szívrohamot kapott és arra gondolt, két hónapja mégiscsak el kellett volna fogadni a borostától szürke pofájú és nagyon ijesztő cirkuszigazgató ajánlatát, aki csak heti ötvenötöt ígért ugyan, de a társulatában fellépő kínai tornászlány kacér pillantásai bizony megfizethetetlen, akrobatikus gyönyörökkel kecsegtették.

A pap csupán annyit mondott:

– Fiam, te meg játszd azt, ami úgy kezdődik, hogy „Urunk, te örökkévaló…” – és már nem is foglalkozott a halálra vált zongoristával, aki remegő ujjakkal kezdett bele a legáhítatosabb és legszelídebb sanzonba, mert a szóban forgó zsoltárt ugyan nem ismerte, de úgy vélte, hogy a „Babám, beléd vágom én” című dalocska a szöveg nélkül elég lírai lesz az alkalomhoz, és hogy a nyilvánvalóan felzaklatott pap úgysem veszi majd észre a különbséget.

José atya egyáltalán nem volt felzaklatva. Legurította a bourbon felét és hüvelykujjával meglazította fehér gallérját. Halkan szólt a zongora, Don Alfonzó bugyborékolva hörgött.

A söntéspulta egy légy szállt le és José atya ökle az égiek haragjával sújtott le. Agyoncsapta a legyet és vádlóan a szétkent állatra bökött.

– Az Úr ilyenféle haszontalan jószágokkal is benépesítette a Földet – mondta, majd a haldokló Don Alfonzo felé mutatott. – És végtelen bölcsességében megteremtette az ilyen utolsó parazita férgeket is, amelyek rajtunk élősködnek, kínoznak és folyamatosan próbára tesznek minket.

Mindenki a bárpult tövében elvérző Don Alfonzót nézte. Kivéve Billt, aki a lecsapott légyre szegezte tekintetét és igyekezett legyűrni a késztetést, hogy a megszokott mozdulattal letakarítsa a koszfoltot a bárpultról.

Az utca felől, a lengőajtó másik oldalán ekkor tűnt fel a seriff sziluettje…

5. Vértessy Tamás (Wyquin)

– Rendben, akkor most álljatok egy kicsit közelebb egymáshoz – Péter jobban odahúzódott a lányhoz, és újra felvették az előbbi pózt. A fotós megint a ráhajolt a gépére, és hosszasan állítgatta. Péternek lassan sajogni kezdett a karja, amivel csak látszólag ölelte át a partnerét, nehogy elkenje a kínos gonddal felkent barnítót. Bár mindketten mosolyogtak, Péter látta Enikő szemében a leplezett indulat csillogását. Ő sem örült jobban a procedúra elhúzódásának, úgy számolta eredetileg, hogy két óra alatt végeznek a prospektus képekkel, és aztán mehet lakást nézni. Aztán, mikor meglátta Erneit, rögtön letett a tervéről. Még átöltözés – pontosabban vetkőzés – közben felhívta a két albérlet tulaját és váratlan elfoglaltságra hivatkozva lemondta az időpontokat. Ernei legendásan tetű lassú volt. Ha őt kapta valaki, nem kellett aggódnia az evés miatt, minden fogyókúrához illett, az ember legalább tizenkét órán át csak pózolt, még azért is hisztizni kezdett ez a barom, ha valaki kiment pisilni. Erre a gondolatra megrezdült, mert már amúgy is régen könnyített volna magán, de remény, hogy végre befejezhetik, visszatartotta. Szépen, egyenletesen szívta be és fújta ki a levegőt, hogy elterelje a gondolatait, és oldalra sandított a mellettük álló óriási poszterre, amin egy gyönyörű, kék vizű, fehér homokos partú tengeröböl pompázott. Szó szerint pompázott, mert nem csak pusztán ott volt, vagy ott terült el, az az öböl valósággal izzott a napfényben, olyan csábító volt, hogy Pétert ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megkérdezze, hol van.

– Ernei úr, nem tudja, hol készült ez a felvétel az öbölről?

Enikőt Péter hangja ébresztette. Olyan kába volt, azt hitte, rögtön elájul. Szédült és majd’ leragadt a szeme, ráadásul minden mozdulatnál belehasított a fogába a kín. Eleinte. Aztán már az egész jobb állkapcsa lüktetett, a több órás mosolygástól pedig már az arcizmai is begörcsöltek. Már ott tartott, hogy egyszerűen fogja magát és hazamegy, mikor a partnere megszólalt. Egy pillanatig csak pislogott. Eltompította a Cataflam, és a váratlan hangtól megijedt. Ernei hangja már szinte fel sem tűnt neki, olyan semmitmondó volt. Az egész alak ellenszenvesnek tűnt az elejétől fogva, ámbár lehet, hogy a fogfájás tette csak. De aztán, ahogy minden aprósággal elszöszmötölt, kezdett kiállhatatlan lenni, és Enikő a harmadik óra végére már szívből gyűlölte. Aztán egyre közelebb kellett húzódniuk egymáshoz Péterrel, és most már a lámpáktól mind melegebb műteremben lassan kezdett izzadság gyöngyözni rajta, ahol a testük összeért. Remek, gondolta tompán és dühösen, mindjárt kezdhetem elölről az egészet, és persze tutira nem sikerül majd ugyanazt az árnyalatot felkennem, és akkor ez a tesze-tosza seggfej majd nekiáll nyafogni és még két órát itt töltünk!

– És amíg válaszol, nem kapcsolná be a légkondit, mert mindjárt kezdhetek újra sminkelni – szúrta közbe, mielőtt a fotós válaszolhatott volna.

Ernei lassan felemelte a fejét a gépről Péter kérdésre, és már nyitotta volna a száját, mikor Enikő rákontrázott. Ernei Lászlót pedig szépen lassan, mint a centiről centire emelkedő folyó az árteret, elöntötte az indulat. Három éve, mióta be kellett zárnia a saját stúdióját, mindenféle alja munkát volt kénytelen elvállalni. Ő, aki művészi tájképeket fotózott és nemzetközi versenyeken nyert második és harmadik helyeket, esküvőket és keresztelőket kellett, hogy fényképezzen, ahol a kutya sem törődött vele, ahol átgázoltak rajta, ahol elvárták, hogy a háttérbe húzódjon, ahol azt követelték, hogy botrányos körülmények között végezzen tökéletes munkát, ahol minden kérésére csak nevettek, és utómunkálatokat emlegettek! Neki, aki két napot szánt egyetlen tájkép elkészítésére, és sosem kellett semmilyen retusálást csinálnia, kivéve azt az egyetlen esetet, amit azóta keservesen megbánt, és ami miatt visszavonták a megbízásait.

És akkor itt van ez a prospektus fotózás, ami már tényleg a szakma legalja, és itt ez a két üresfejű modell, akik szart se tudnak az ő munkájáról és felelősségéről, és akkor ők akarják megmondani, hogy hogyan végezze jól a dolgát!

Ernei László kinyitotta a száját, hogy elmondja a véleményét erről az egész majomcirkuszról, de a mondandója helyett csak valami artikulátlan nyöszörgés jött ki rajta, és nem értette, miért nem azt mondja, amit mondani akar, és utána a műterem hirtelen fejre állt, és ő értetlenül nézte a szemébe világító lámpákat, amik valamiért kezdtek kialudni. Pedig befizettem a villanyszámlát, gondolta, ez biztosan valami rövidzárlat lesz vagy áramszünet.

– Uramisten! – Péter Enikő hangjára visszakapta a szemét a tengeröbölről, és csak akkor kezdte gyanítani, hogy valami nincs rendben, mikor a lány rémült arcára pillantott. Az első gondolata az volt, hogy szól neki, inkább mosolyogjon, mert úgy hamarabb végeznek, kevesebb cirkusszal, de akkor végre leesett neki, hogy ez most nagyon is komoly. Odanézett Erneire, aki a földön feküdt, az arca féloldalasan lefittyedt, és nyál csorgott a szájából.

Péter elengedte a lányt, és odaszaladt a fotóshoz. Az oldalára fordította, hogy nehogy megfulladjon, aztán Enikő nézett.

– Gyorsan! Hívd a mentőket, és mondd, hogy stroke-ot kapott! – Enikő csak meredt a földön heverő férfire, még a fogfájásáról is teljesen elfeledkezett, csak akkor ocsúdott fel, mikor Péter rákiabált. – Siess már!

Találj ki egy szituációt, amit 200–350 szóban le lehet írni, akármi lehet, de több ember csináljon benne valamit. Nem kell, hogy nagy esemény legyen, de történjen valami, veszekedés egy családi vacsorán, összetűzés egy ábécében vagy kisebb baleset. Ne vagy csak minimális mértékben használj párbeszédet!

Először meséld el a történetet egy nézőpontkarakter szemszögéből (aki részt vett az eseményben). Használj korlátozott E/3 narrációt! Aztán írd meg újra a jelenetet egy másik résztvevő szemszögéből, szintén korlátozott E/3-ban! (60 perc)

A megoldások:

1. Sümegi Attila (Raves)

“A”

Rukhart főpap nagyot nyögött, amikor a pentagram utolsó szárát is felrajzolta a pince betonjára. Felsandított. Az Eljövő Sátán Hatszázhatvanhatodik Egyházának tagjai reszketve húzódtak a pókhálós falakhoz, a fordított kereszttel díszített, visszafelé írt Bibliákat magukhoz szorították, csak az arcukat takaró vérvörös festéktől tűntek félelmetesnek, egyébként egy csoportnyi, felelésre készülő diáknak látszottak. Mondjuk a többségük abban a korban járt.

Rukhart köhintett, felemelte a karját, és János evangéliumából idézett, természetesen visszafelé, és reménykedett benne, hogy a hívek nem veszik észre, milyen sokat bakizik.

Aztán lehajolt, és sorban meggyújtotta a fekete gyertyákat. Minden egyes lobbanással erősödött a morgás körülötte, ahogy a sötét ruhába öltözött fiatalok a misátánunk kántálásába kezdtek. Jó fiúk. Ruhart az órájára pillantott. Itt az idő.

Bal karját ismét a magasba tartotta, míg jobbjával észrevétlenül a zsebébe nyúlt, és egy marék port vett elő, amit ő csak ninjapornak nevezett, bár a srác, akitől szerezte, részletesen elmagyarázta, hogy mit tartalmaz. Elfelejtette mát. Mindegy, földhöz csapta, és egy pillanatra, mintha csak vakuval fényképeznének, világosság borította el a pincehelyiséget. A hívek felhördültek, fordított keresztet vetettek, Rukhart pedig elégedetten vigyorgott, majd eleresztett a hatás kedvéért egy sátáni kacajt, amely a por elégéséből fejlődő füsttől sátáni köhögésbe fulladt.

Abban a pillanatban kitört a pánik, amikor a gomolygó ködből kilépett Belzebubián, a pokol hatodik bugyrának egyik közrendű démona, legalábbis Rukhart ezt mondta a többieknek. Ő mindenesetre a sarokba húzódott, hogy helyet adjon a pikkelyes, patás démonnak, amelynek ezerszínű arcán fertelmes, nyáladzó és hegyes fogakkal kirakott száj nyílt. A főpap elégedetten szemlélte, hogy a hívek egy része egymást taposva menekül, és csak néhányan voltak annyira ájtatosak, hogy térdre essenek a túlvilági jelenés előtt. Őket a démon egyszerűen fejberúgta.

“B”

Feri a szomszédos pincehelyiségben húzódott meg, az ajtót korábban lemeszelték, hogy beleolvadjon a falba. Rukhart, azaz Sanyi azt mondta, senki nem fogja észrevenni, és Feri nagyon remélte, hogy így is lesz. Nem akarta, hogy bárki is felismerje, mert két sarokkal arrébb egy zöldségesben dolgozott, és ciki lett volna, ha megkérdik, hogy nem te voltál a múltkor Belzebizbasznak öltözve?

Csak Sanyi miatt csinálta az egészet, mert tarozott neki, egyébként semmi köze nem volt a hülye, metálos, sátánista bandához meg a baromságaikhoz.

Felvette a jelmezt, ami napfényben elég röhejesnek tűnt a selyempikkelyekkel, meg a kényelmetlen holdjáró cipővel együtt. A színes maszk még elment, de a műanyag vámpírfogtól állandóan a mellkasára csorgott a nyál.

Feri az ajtóra tapasztotta fülét, és figyelt. Hallotta, hogy Sanyi éppen értelmetlenül kántál, aztán mindenki felkiáltott rémületében. Hülye balfaszok, gondolta, bár közben szíve majd kiugrott a helyéről, úgy izgult. Mi lesz ha elesik? Vagy kiesik a vámpírprotkó a szájából?

Hallotta, hogy Sanyi felnevet, aztán köhögni kezd. Az órájára pillantott. Ez volt a jel? Köhögésről nem volt szó. Ó, te jó isten, vagyis, jósátán… Mély levegőt vett.

Feltépte az ajtót, és beugrott a másik pincehelyiségbe, de a sűrű füsttől nem látott semmit. Mi a franc ez? Mindegy, ordított meg hörgött, ahogy megbeszélték, és még kalimpált is hozzá. Aztán a köd oszladozott, és meglátott egy srácot, aki előtte térdel, és egy fekete könyvet csókolgat. A vörös máz ellenére is felismerte: a sunyi Peti gyerek volt az, aki állandóan lopta az almát a zöldségesben. Az anyjaúristenit. Feri feltételezte, hogy a démoni megnyilvánulásokba belefér a dolog, így hát fejbe rúgta.

2. Jobbágy Tibor (Marco Caldera)

“A”

Mindenki jól ismerte Rojtos Jacket. Az én emlékezetemben is úgy él, ahogy vörös bőrcsizmájában, fekete nadrágjában, rojtos ingében áll a Sebes Sellő orrában, karját kissé széttárva, mellkasát büszkén kidüllesztve élvezi, ahogy az árbocokat meghajlító szelek belekapnak a hajába, tépik, csavarják a fürtöket, ahogy a jeges esőcseppek verik az arcát, ahogy a hullámok hátán lovagló fregatt minduntalan megpróbálja kibillenteni egyensúlyából.

Amíg mi többiek – szárazföldi patkányok, ahogy Rojtos Jack hívott bennünket –, kétségbeesetten kapaszkodtunk minden rögzített tárgyba a fedélzeten, addig Jack, elől, a tengervíz korbácsolta orrban versenyt üvöltött az elemekkel. Mellettem Vékony Martin markolta a kajütablak rácsát, ajka hangtalanul mormolta a litániát, kissé hátrébb Fojtó Harry tartotta átkarolva a főárboc rúdját, megpróbálta pufók testét mindjobban nekipréselni a szálfának, míg felettünk a Kapafogú Joe kapaszkodott kétségbeesetten a kormánykerékbe. Én a tat lépcsőjét markoltam, úgy, mint feltüzelt szerető a kedvesét, és nem eresztettem volna a világ össze kincséért sem.

Emlékszem, Rojtos Jack egy pillanatra, csupán egy pillanatra fordult felénk, megvető pillantása elárulta, mennyire lenézi beszari életünket, majd mosolyogva vette fel a harcot újra az elemekkel… mígnem egy minden eddiginél hatalmasabb hullám végleg lesodorta a fedélzetről.

“B”

Kint álltam a szélben, a hajó orrában. A szél megpróbálta letépni rólam a ruhát, azt a ruhát, melyet mindig is hordtam, azt a ruhát, melynek a nevem is köszönhettem: Rojtos Jack.

Persze így csak ez a beszari népség hívott, a szárazföldi patkányok, Vékony Martin, aki most úgy kapaszkodik a kajütablak rácsába, mint kisgyermek a nyalókába, Fojtó Harry, aki ebben a nőknek való hullámverésben keringőzik a főárboc rúdjával, a Kapafogú Joe, aki úgy rángatja a kormánykereket, mintha haza akarná vinni emlékbe, és Bolondos Tom, aki szopós malacként bujkál a tatra vezető lépcső aljában. Megvetem ezt a társaságot. Nem tudják ezek mi a vihar, mi az, amikor a szél szinte felborítja a Sebes Sellőt. Csak én vagyok tisztában vele, milyen szembeszállni az elemekkel, milyen az, amikor a hullám…

3. Koller Annamária (Nadire)

“A”

Béla fütyörészve rótta szokásos reggeli körútját. Szerette ezt a környéket, a nyugalmas kertvárosi környezetet, a későn kelő családokat. Itt mindig kevés gondja akadt, se perlekedő vénasszonyok, se lépcsőmászás, mint két utcával feljebb, a paneloknál. Mert a lift persze mindig elromlott, vagy valamelyik köcsög kitámasztotta az ajtaját a nyolcadikon.

Miközben átsétált az utca túloldalár, észrevette, hogy a hétvégén Takácsék cseresznyéje elkezdett beérni. Elvigyorodott. Ilyenkor már majdnem szerette a munkáját.

Odasétált a fához, az alacsony kerítés felett behajolt, hogy közelebbről megszemlélje a piros gyümölcsöket. Igen, egészen határozottan megértek az elmúlt két napban. Felkapaszkodott a betonalapzatra, hogy jobban elérje az alsó ágakat.

Hirtelen valami megragadta, és hangos morgással befelé húzta a kertbe. Fájdalom hasított az alkarjába, és elvesztette az egyensúlyát. Az a kurva kutya!

Átbucskázott a kerítésen és hangos kiáltással csapódott a földnek. A cseresznyefa törzse belefúródott az oldalába, a rotweiler mély hangú ugatással vetette felé magát. Bélát elöntötte a rettegés. Karját az arca elé kapta és ordított, ahogy a torkán kifért.

Ajtócsapódás, majd éles fütty. A szörnyeteg vicsorogva hátrált. Láthatóan nehezére esett otthagynia.

Béla abbahagyta az ordítást, és megpróbált feltápászkodni. Érezte, hogy valami meleg csorog végig a karján, ami csak nehezen mozdult, amikor megpróbálta felemelni. Hasogató fájdalom járta át, amikor megpróbált rátámaszkodni, hogy felálljon. Hangos nyögéssel visszahuppant, és hátát a cseresznyefának vetette. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy a táskája fennakadt az egyik kerítésoszlopon, és a borítékok beterítették az egész pázsitot.

“B”

Gábor korán kelt, mint mindig. Szerette a hajnali nyugalmat: a gyerekek és a felesége majd csak hét körül kelnek; addig legalább csend van. Számtalanszor gondolt azokra a régi, kora délelőttbe hajló reggelekre, amikor még csak ketten voltak, és az ébredés sokkal lassabb és élvezetesebb procedúra volt, mint manapság. Néha még vissza is aludtak utána.

Manapság meg már csak ez az egy órányi nyugalma van, amikor nyugodtan végigolvashatja az újságot – természetesen csak az előző napit – a kávéját szürcsölgetve. Legfeljebb Csonti zavarhatta meg azzal, ha megnyalta a lábujjait, hogy felhívja magár a figyelmet; vagy a résnyire nyitott ajtón beáramlott a néhány utcával feljebbi lakótelep és buszpályaudvar lármája.

Épp a sportoldalra lapozott, hogy a tegnap a kollégáktól megtudott eredményeket nyomtatásban is megszemlélje, amikor a kutya felemelte a fejét. Nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, a postást minden kutya utálja. Az a szerencsétlen meg minden reggel erre megy, és még fütyörészik is, mintha direkt ki akarná hívni maga ellen a sorsot. Lenyúlt, hogy megvakarja Csonti fejét, hogy jókutya, nembántjuakaztalúzert, de a jószág eltűnt.

Az ajtó szélesre tárva, odakintről hangos morgás hallatszik, majd egy puffanás. Csonti ugat, és valaki ordít, mintha nyúznák.

Gábor lehajította az újságot és kirohant a kertbe. Odakint, a cseresznyefa árnyékában, a rotweiler fekete tömege alól alig látszott ki valami csenevész, ami hajdan zöld uniformist viselhetett. Fogadjunk, hogy az a hülye felmászott a kerítésre a cseresznyéért –gondolta Gábor. A tavalyi is így járt.

Két ujját a szájához emelte, és hangosat füttyentett. Csonti jó nevelést kapott, azonnal elengedte a betolakodót. Feszes izmokkal, de elhátrált a nyomorult postástól, aki megpróbált feltápászkodni. Szánalmas állapotban volt. Nem is annyira a jobb alkarján látható vér, sokkal inkább hófehér ábrázata, és zilált, normális állapotban sem túl megnyerő egyenruhája miatt.

Gábor elmosolyodott, ahogy tekintete végigsiklott a szétszóródott leveleken és a háta mögött meghallotta a lépcsőn lefelé rohanó apró lábak dübögését. Ma reggel nem őt fogják lerohanni a kölykök.

4. Kleinheincz Csilla (Hanna)

„A”

Saltimus Bór korábban soha nem gondolt arra, hogy valaha is lemerészkedik az Írók Házának kazamatáiba, ahol az éjfekete tintacsatornák felszínén baljósan csillannak vissza az olvasólámpák fényei, és most is alig hitte, pedig Vorg Tron nyakát perzselő, karamellszagú lehelete szuszogva erősítette meg: mindez nem álom, ők valóban leereszkedtek a paleolitikus kéziratok félig megkövesedett rétegeibe a lifttel,  hogy megkeressék a lányt, aki se nem könyvszereplő, se nem író – már ha ilyen lény létezhet egyáltalán.

Mord Boglárka ijedősen kuncog Lantori Lonzo oldalán, piros, betűkkel nyomott szoknyáját felhúzza, hogy le ne érjen a tintába, amelynek felszínén olykor ősrégi kéziratokból hajtogatott csónakok lebegnek végig. Saltimus Bór a fogát csikorgatja, arra gondol, hogy Lantori Lonzo még életében nem írt hosszabbat egy haikunál, és hogy hazudtak a könyvek, amelyek szerint a nőknek a méret számít, mert lám, itt van ő, olyan magas, hogy a legfölső polcokat is eléri, és Boglárkánk mégis ez az egérképű, ez a könyvászka kell.

A boltíves kazamatákban visszhangoznak a léptek, kop, kop, kop, tipeg Mord Boglárka, dübb, dübb, dübb, trappol Vorg Tron, és dübörög Saltimus Bór szíve is, mert itt, az évszázadok óta meg nem bontott kéziratkupacok mélyén laknak az írók lelkiismeretének aligátorai, az elfeledett mesék.

Csobban valami a tintában, és Saltimus Bór már fordulna is, de Mord Boglárka mögötte kacarászik, és Bór nagyon is könnyen el tudja képzelni, mekkorát kacagna akkor, ha látná őt megfutamodni, holott nincs itt semmi, csak lecseppenő gyertyaviasz, meglazuló és csatornába hulló lexikon, talpuk alól kipergő kavics.

Ismét csobban a tinta, és fehér hát emelkedik ki a sötét patakból, gerincén elkopott betűk. Alatta két sárga szem és óriásira nyitott, fogakat növesztett borító. Bigázása recseg, ahogy kitárul, torka mélyén tépett lapok és valami vörös.

Saltimus Bór térde megroggyan, mert tudja már, mi az. Amivel nem akart találkozni, ami eddig csak rémálmaiban kísértett. Egy elfeledett mese.

„B”

Mord Boglárka még soha nem merészkedett le az Írók Házának mélyére, bár mindig is tudta, hogy egy napon le kell ereszkednie a papírmasé kasban a kazamaták szívébe, és most valóban itt van végre, hiszen benne állt a könyvben is, amelyet ő csak szerényen Mord-könyvnek nevez, és amelyet az egyik pinceszint könyvtárszobájában találtak.

Abban meg van írva, hogy Mord Boglárka – Bogárka a könyv szerint, de az lehet elütés is – egy napon alászáll, és legyőzi az elfeledett mesék irtóztató ármádiáját, hogy megszerezze tőlük a kulcsot, amely az Írók Házának kéziratokba temetett és a soha meg nem ismert külvilágra nyíló ajtaját kinyitja.

Lantori Lonzo azt súgja a fülébe, hogy megtiszteltetés egy hősnővel együtt szerepelnie egy történetben, mire Boglárka felnevet, úgy csiklandja az elégedettség, aztán végignéz a boltívek alatt csordogáló, végtelenbe vesző tintalabirintuson, amely számára nem sötét verem és dohszagú halálbarlang, hanem élete legragyogóbb fejezetének helyszíne, és Mord Boglárka máris jelzőket gyűjt, méricskél és hasonlítgat, mert ezt egyszer meg kell írnia.

Saltimus Bór persze reszket előtte, és Boglárkát egy pillanatra elfogja az anyai szánalom. Megmentelek, fogadja magában némán és komolyan, és az ampersand áldó jelét veti a hórihorgas fiú háta felé. Lantori Lonzo nevet ezen, ezért ő sem bírja, felkacag, míg meg nem hallja a csobbanást.

Rögtön kihúzza magát, ebben a történelmi pillanatban sudárnak és rettenthetetlennek kell mutatkoznia, s már nyúl is a Lantori Lonzo által alázatosan nyújtott papírvágó kés után.

Mert meg kell tennie, amire született. Félretolja a tohonya Vorg Tront és a kővé dermedt Saltimus Bórt, hogy szembenézzen végzetével, és közben már írja is fejében a történetet, amelyben Mord Boglárka egymaga mérkőzik meg az elfeledett mesék hadával és szabadságot hozva az Írók Háza népének győzedelmeskedik felettük.

Ez kb. egy oldalas szöveg lesz; légy rövid és ne túl ambiciózus, mert ugyanazt a sztorit kétszer is meg kell írnod.

A téma: Egy öregasszony mosogat vagy kertészkedik, vagy a matematikai doktori disszertációját írja stb., és közben egy fiatalkorában történt eseményen gondolkodik.

Ezt a jelenetet időváltással kell megírnod „most” és „akkor” között. Legalább kétszer válts időt! (60 perc)

Két verziót írj, az alábbi választási lehetőségeid vannak (másodjára legyen más mind a személy, mind az idő):

Válassz személyt:

• első személy
• harmadik személy

Válassz időt:

• minden múlt időben
• minden jelen időben
• a „most” jelen időben, a „múlt” múltban
• a „most” múlt időben, a „múlt” jelenben

A két verzió szövegének nem kell egyformának lennie, és ne csak az igeidőket cserélgesd, hanem írd újra a jelenetet. A személy és az idő megváltoztatása egészen biztosan a szókincsre és az elbeszélés módjára is hatni fog – ezek a változások az érdekesek.

Akár az összes variációt megcsinálhatod.

Beszéljétek meg, hogy mennyire erőltetettek az időváltások, mennyire illenek a választott idők a témához, van-e lényeges különbség a két verzió között, és hogy az időváltás eszköze mire hat.

A megoldások:

1. Jobbágy Tibor (Marco Caldera)

Minden egyes lélegzetvétel a gyötrelem egy újabb hullámát égeti öreg testembe. Érzem, ahogy a levegő még ártatlanul kúszik végig a torkomon, majd lejjebb ereszkedik, megemeli a mellkasom, hogy a mozdulattal nyilalló tüzet gyújtson a tüdőmben.

Átkozott levegő, de lélegezni kell… Az orvosok azt mondják, ez szükséges az élethez. Fogalmuk sincs róla, hogy nem szükséges. Ehhez az élethez nem. De a reflexmozdulat – mintha nem én lennék –, erről mit sem tud. Teszi a dolgát fáradhatatlanul, öt másodpercenként ugyanazt az izzást pumpálva a szívem köré.

Talán csak a nővér sejt valamit fájdalmamból. Nem szól, de tekintetéből kiolvasom a sajnálatot. Ha olyan lenne, mint a többiek, könnyebb lenne az élete. De a nővér más. Érzem. Hatvan évvel ezelőtti önmagamra emlékeztet.

Nekem is ugyanilyen tiszta tekintetem volt és ugyanilyen csókra termett ajkam. De én akkor vígan szemléltem a világot, örültem az életnek, jókedvemet adtam, mikor szerettek és boldog voltam, amikor szerethettem… Talán ha húszéves lehettem azon az örömteli éjszakán. Emlékszem, búcsú volt a faluban, árusokkal, sürgőkkel teli, szüleim bálba voltak hivatalosak, testvéreim az egész napi élményektől fáradtan aludtak közös ágyukban, kezükből még akkor sem esett ki a búcsúfiaként kapott kócbaba. Én kiszöktem a házból, és a sötétségben egészen a templomkert kapujáig osontam. Ott várt rám…

Gyengéd volt, nem olyan, mint a többi fiú a faluban, akiknek csak azon járt az eszük, hogy minden lányt megkapjanak. Neki csak én kellettem, egyedül én…

Igen, boldog voltam, akkor még nem tudtam, mi a fájdalom.

Most már tudom.

Itt a takaró alatt, amikor minden lélegzetvétel a pokol tornácára taszajt, hogy a levegőt kifújva onnan táncolhassak vissza a betegágyig. Szenvedésem egyetlen tanúja a lány, aki megigazítja a párnám. Szeme szomorú, pedig vidámságra termett. Mint nekem annak idején, és utoljára azon az éjszakán. Akkor még nevettem, boldogan öleltem, boldogan csókoltam. Akkor még nem tudtam, hogy a fiú, az a bizonyos, már megkapta behívóparancsát. Akkor még nem tudtam, hogy utazik, hogy az a boldog éjszaka volt az utolsó, amit együtt tölthettünk. Egy nap volt a vidámság, egy nap volt a boldogság, egy nap volt az élet…

A fiú, az a bizonyos, soha többé nem jött vissza. A fiú, az a bizonyos, magával lopta minden örömöm.

A nővér talán ezt érzi rajtam, talán csak mostani állapotomat sajnálja, talán csak a dolgát végzi, de lehet, hogy már ő is tudja, hogy ez a fájdalom, a tüdőt izzásban tartó, nem a legcudarabb a világon. Sajnálom őt, sajnálom magamat. Azt kívánom, bárcsak egyszer… utoljára… láthatnám, hogy ez a lány még képes mosolyogni.

2. Körtvélyes Ákos

Jezabel a kert embermagas sövénylabirintusában sétál. Báli ruhája, amivel ismét kivívta a fiatalabb férfiak elismerő pillantásait, és ami hozzásegítette, hogy éltesebb kora dacára most is kézről kézre adják a parketten, bele-bele akad a még gondozásra váró növényekbe. Szinte észre sem veszi, élvezi az egyre távolodó zenét, magában dudorászik a dallamára, és unokáira, az eladósorba lépett ikrekre, Barbara-ra és Sarah-ra gondol. Csinos férfiakat, előnyös házasságot remél nekik, és egyetlen pillanatra bár, de eluralkodik rajta a féltékenység. Olyan fiatalok, a férfiak nemcsak a háziasszonynak kijáró figyelmességgel veszik körül őket, hanem… Igen, észreveszi ő a cinkos pillantásokat, a sokat sejtető mosolyokat. Igen, van szeme hozzá, hogy felismerje a lopva születő vágy testen és szíven fellobbanó nyomait.

A kerti pavilonhoz közeledik, de az utolsó még őt rejtő bokor mögött megáll. Fülel, hangokat hall, és nem késlekedik azok azonosításával sem: odaát, a fehérre mázolt faépítmény rejtekében ifjú pár bújik a szerelem palástja alá. Elárulják őket a sóhajok, a cuppanva váltott csókok, a fátyolos hangú vallomás. A férfi erőteljes baritonnal bír, hosszan, szenvedélyesen beszél, és a válaszra vár. A nő hangja pedig olyan, mint… A nő hangja?

Jezabel felháborodik, és kilép a takarásból, nem tudja és nem is akarja türtőztetni a bensőjében születő indulatot, és mégis… A férfi arcára pillant, és olyan erővel ragadja el a múlt emlékörvénye, hogy léptében válik mozdulatlanná.

Azok a vonások… a bajusz… a száj…

A pavilon még várt a felfutó rózsákra, ahogyan a tavasz is a késlekedő nyárra, és amíg apja az első báljára készítette fel a kastélyt, ő a szomszéd kevésbé jómódú, ám annál jóképűbb fiának társaságát élvezte. Együtt lovagoltak, járták a birtok zegét-zúgát, míg a már akkor is méretes sövénylabirintus közepén megtalálták ideális rejteküket. Eddigre Jezabel elhatározta magát, és szentül fogadta, hogy a csóknál tovább nem engedi felettébb vonzó vendégét. A sors azonban másképpen akarta, ő pedig forró ölelésben olvadt össze a ziháló férfival, ő pedig a legodaadóbb módján szolgált a vágy oltárán. Minden olyan gyorsan, olyan természetesen történt, és azokat az ölelések, azok a csókok véglegesen beleégtek az emlékei közé. Felidézte mindig, amikor apja választottjával, a kappanhangú, csorbafogú, modortalan herceggel kényszerült ágybabújni, hogy házastársi kötelességét teljesítse. Az igaz szerelem emléke segítette át a nehéz időkön, abban lelt vigaszt az érzelemszegény napokon. És most…

Ledermedve áll, és csodálkozik, hogy milyen gyorsan illan el belőle a méreg. Üres héj csupán, mikor a pavilon szökevénye, egyik ikerlánya, Sarah észreveszi és ijedtében felkiállt:

−  Jezabel néni?

A világ legtermészetesebb hangján válaszol:

− Ó, bocsáss meg Sarah, nem akartalak zavarni. – Majd távozik, otthagyja a szerelmeseket, és csak a kerten túl mer arra gondolni, hogy az a hajdani szomszéd fiú még így, megöregedve is milyen csinos.

3. Moskát Anita (Charon)

Ágnes felaprózta, majd a májkrémbe keverte a patkánymérget. Három porcelántányérra porciózta ki az adagokat, szépen eligazgatta, ahogy az éttermekben szokás, épp csak a díszítő petrezselyemlevél hiányzott a tetejéről.

– Elszaporodtak – újságolta reggel Jóska, a postás. – A fene dögökből megint annyi van, hogy légpuskával kellene lőni őket.

Ágnes megropogtatta a csípőjét, és marokra fogta a járóbotot. Sajgott a háta, mire háromszor megtette az utat a konyhától a kertkapuig, ahol a tálakat sorban a betonpadkára rakta.

– Cicicicc, cicuskák! – búgott nekik. – Cicicicc!

Visszabicegett a verandára, belehelyezkedett az öreg, nyikorgós hintaszékbe a puha plédjei közé, és távcsővel leste a kertkaput. Ferenc milyen büszke lenne rá! Ilyen idősen is ugyanazzal a lendülettel küzd a gonosz ellen, mint ifjúkorukban. Akkor persze még ketten harcoltak, de nem hibáztatta Ferencet, amiért idő előtt elvitte a mája. Ő igazán mindent megpróbált.

Ágnes ötéves volt, a bátyja nyolc, amikor az első macska elárulta magát. A kerítés tetején nyalakodott a napsugarakban, csak a füle rezzent, mintha a legyeket hajtaná. Ágnes akkor még nem látta a sárga szemekben a tolvajok kapzsiságát. Magához hívta, lecsalta a kandúrt, hogy megcirógassa. Tenyerét belefúrta fényes, tömött bundájába. A macska dorombolva írt nyolcasokat a lába körül.

Csak a lelkét akarta. Ferenc elmesélte, hogy megy ez. Addig tekeregnek körülötte, míg meg nem látják a gyenge pontot, azt az apró lyukat a combja hajlatánál, ahol kiszippanthatják belőle az életet és a lelket.

De Ágnes sosem hagyta magát. Most sem, így túl a nyolcvanon, bár már a karja gyenge volt a macskakölykök torka köré, de a méreg még mindig elbírt velük. Reménykedve kukucskált a távcsőbe. Egy foltos, hízott nőstény óvakodott keresztül az úttesten, majd tisztes távolban a tányéroktól leült. Felmérte a területet. A benne lakó gonosz biztos figyelmeztette, hogy vigyázzon, de Ágnes rafináltan dugta el a veszélyt a májkrém csábításában. Oda fog az jönni.

Ó, ha előbb hitt volna Ferencnek! Már tízéves volt, amikor a bátyja a szomszédból elhozta a kölyköket, és mindet szépen betöltötte egy zsákba. Nagyon nyüszítettek. A kis karmok szakítani próbálták a vásznat, és ő hiába könyörgött, hogy eressze ki őket, ezek még ártalmatlanok, nem fertőzte meg őket a gonosz; Ferenc kérlelhetetlenül cibálta a zsákot a patak felé. Az a kaparászó hang, mint a könyörgés, úgy szólt Ágneshez. Meglazította hát a csomag száját, amíg Ferenc a kezét mosta a vízben, és amikor a bátyja odafordult, az egyik macska kiugrott. Nem újszülött volt, az anyjuk. Ó, ha Ágnes korábban hitt volna Ferencnek, sosem látta volna azt a rengeteg vért, sosem hallotta volna az üvöltést, amikor valaki elveszíti a szemét.

A hintaszék nyikorgása a kismacskák panaszos nyüszítésére emlékeztette. Már megacélozódott. Már nem hisz nekik. A távcsőben elégedetten nézte a csemege köré gyűlő, puhán suhanó alakokat, ahogy nyújtott nyakkal hajolnak a tányér fölé.

Leengedte a távcsövet. Arcán forró könny siklott végig. Az ő hibája, hogy Ferenc elveszítette a lelkét, hogy kergette az alkoholt. Miatta nyomorgott, hogy nem kap állást a csonka szemével. Az ő hiába, az ő nagy hibája.

Ahogy figyelte a falatozó macskákat, arra gondolt, legközelebb be kellene csalni őket a házba. Megmártaná tenyerét a hullámzó, selymes bundában, és azt is megengedné, hogy ártatlanul tekeregjenek a bokája körül. Talán fel kellene tárnia a gyenge pontját, ott a combja hajlatánál, hadd vigyék a lelkét, mert akkor követhetné Ferencet az ismeretlenbe.

4. Kojer Attila (Szabadmedve)

E/1, minden múlt időben

Az átkozott front miatt szerdán csak késő délután tudtam végre kimenni a hátsó kertbe. Bevettem két Cataflamot is, a derekam mégis úgy ropogott, mint a rőzse. Öröm az ürömben, hogy a locsolást elvégezte az eső, de a paradicsomot csak ki kellett gazolni, az úgy már nem maradhatott, meg a szilvafa alatt is felütötte fejét a gyom. No meg a lényeg: a muskátlinak is kellett már a táp a virágládákban. Nem véletlen, hogy Frau Winterman, a szembeszomszéd, kettővel lejjebb, a lidli felé, akinek a férjét a múlt nyáron temették, isten nyugosztalja szegényt, szóval nem véletlen, hogy Frau Winterman olyan irigy minden alkalommal, amikor a patikában vagy a zöldségesnél összefutunk és az unokák után szóba kerül a veteményes, meg a kiskert… meg a muskátli. Én igazán nem akarok semmi rosszat mondani szegényre, de hát nála aztán a bogáncson, meg a csalánon kívül nem sok minden terem meg. A növényekre oda kell figyelni. Szép, egészséges muskátlit csak fegyelmezetten lehet nevelni, szegény Frau Winterman meg… amilyen szétszórt az is… Nem sokáig húzta volna a seregnél.

No igen, a sereg…

Akkoriban még más idők jártak. Most már nem néznek furcsán egy női pilótára, bár ahogy én tudom, jobbára csak kereskedelmi járatokon repülnek asszonyszemélyek.

Ekkor azzal a kis ideges, zümmögő morgással húzott el a kertváros fölött egy kétrotoros Cessna. Nem néztem föl. Minek? A hangjából is pontosan tudom, hogy egy kis sportgép. Gondosan szórtam inkább a tápbogyókat a muskátli tövébe. Pontosan kell, igen…

Londont is egészen pontosan kellett megszórnunk. Jött Klüg ezredes és túlordította a rotorzajt… A kifutópályán már bőgtek a madarak, és gyakran mi is bőgtünk, mert kerozin és korom lepte a ruhánkat és vér tapadt a kezünkhöz, milyen kis véznák voltunk, édes istenkém… a rádiós, a kis Johann, ő volt a legfiatalabb – tizenhat, ha lehetett. Csupa kis nyikhajjal voltam körülvéve, a huszonegy évemmel már kész veteránnak számítottam közöttük… volt, hogy csak öt madár jött vissza a négy nyolcas kötelékből, az is átlyuggatva golyóval, repesszel, hogy sírt a motor, amikor végre visszahúzhattam a gázkart. Szegény Karl… az is meghalt, a nyalka géppuskás, pedig hogy udvarolt nekem…

Hát megszórtuk Londont, istenkém. Ők is porrá bombázták Drezdát. Akkoriban más idők jártak…

E/3, a „most” múlt időben, a „múlt” jelenben

Mrs. Hamilton már végzett a fűnyírással. A zöldhulladékos zsákokat katonás rendben kikészítette a járda mellé. A Welsh Streeten csütörtök reggel járt a gyűjtőkocsi.

Az asszony egyszerre cipelte ki a két csurig tömött zsákot, hiszen vaskos, májfoltos kezében, hajlott hátában nagy erő lakott még ma is. Nem csoda: lánykorában is majd’ kicsattant az egészségtől. Meg aztán szüksége is volt rá, hiszen a kilencven milliméteres légvédelmi lövedékeket nem bírta volna el, ha csak amolyan kehes kóró lett volna, mint amilyen a Mattesonék lánya volt, April, az a lóarcú kis csitri, aki aztán jól megcsinálta a szerencséjét azzal az építési vállalkozóval.

Mrs. Hamilton a hosszúnyelű gallymetszőért lépett és tömzsi alakjával a körtefához döcögött. Azt vissza kellett nyírni, mert az esti vihar, ami a kontinens felől érkezett alaposan megtépázta. Az időjárás-jelentésben azt mondták, hogy a ciklon Németországból kanyarodott vissza Hollandián keresztül Londonig. Azok a fritzek ma sem bírnak magukkal, dohogott Mrs. Hamilton a fejét csóválva és munkához látott.

Már négy-öt letört gallyacskát eltávolított, amikor meghallotta a Cessnát. Az a kis kétrotoros volt, amit manapság olyan gyakran használnak sportrepülésre, rá sem kellett néznie, felismerte a zümmögő búgásról. Szaporán csattogott az olló. Valahol felsírt egy autóriasztó és Mrs. Hamilton összerezzent a hangok valószínűtlen egyvelegére. A repülő zúgása, a sziréna sivalkodása módfelett kellemetlen emlékeket idézett fel benne. Megrázta magát. Megemelte a metszőollót, hogy megint munkához lásson és a kis Cessna egyszeriben pont ott volt, éppen ott repült el az olló pengéi között.

Az asszony nem hitt a szemének. Megdermedt. Gondosan becélozta a repülőt. Csattintott. – Megvagy, te rohadék. – dörmögte és megszokásból rovátkát karistolt a körtefa törzsébe. Már nem tudott gátat szabni az emlékek áradásának. Egy pillanatra megint ott volt 1943-ban, a kikötői ütegeknél, ahol a tégla vörösét korom fedi és ponyvával letakart lőszeresrakaszok sorakoznak a csonka betonfalak tövében. Bőg a légvédelmi sziréna és mindenki rohan, Mrs. Hamilton (akkor még csak Janet) is szedi a lábát, mintha az élete múlna rajta, és múlik is, mert csizmák csattogása hallatszik a padlón, férfiak és nők ordibálnak, kezét lehúzza az ormótlan lőszer, de az égen, a felhők takarásából már előbukkan a halál fekete éke, a német bombázók iszonyú raja…

Mrs. Hamilton dühösen szusszantott, kitörölte a könnycseppet szeme sarkából és dacosan megragadta a hosszúnyelű gallymetszőt. Az ágyúk dörgését már nem akarta újra hallani. Csattintott.

4. Csuszner Ferencz (Csag)

“A”

Itt vagyok, látod? Látsz? Szeretném, hogy láss, hogy lásd: megöregedtem, olyan vagyok, amilyennek sosem láttál, amilyenek sosem hittél, amiről sosem hitted, hogy lehetek. Vénasszony vagyok. Mérhetetlenül vénen a sírodat gyomlálom, a mérhetetlenül vén sírodat. Vénebb mint én? Azelőtt vagy azután haltál meg, hogy elvettél? Azelőtt vagy azután haltál meg, hogy telehazudtad az életem, hogy majdnem elhittem, lehet úgy ahogyan ígérted. Bolond voltál, bolondítottál. Nesze a jutalom: rózsát hozok a sírodra, rózsát, pirosat, amilyet te ígértél, amilyen életet te ígértél, hogy aztán lehulljanak a szirmok, hogy a tüskék maradjanak. Tüskék? Száraz kóró csak, a szirmok után a tüskék is lehullnak, száraz kóró csak… Hogy nevetnének rajtam a diákjaim, nézd a tanárnőt a rózsával, nézd mire gondol, klisé, klisé, vörös rózsa, bezzeg, hogy szidja, hogy pusztítja, hogy irtja  ezt hoztam neked, ezt hoztál nekem te is, és akkor még nem értettem, hogy a virág nem akkor pusztul el amikor elhervad, hanem még azelőtt, hogy vízbe állítanák. Te voltál a rózsa, de engem tartottál annak, én pedig elhittem a világról, hogy az. Pedig tudhattam volna, hogy nem úgy van. Te vagy a hibás mindenért. Elhitetted velem, még most is emlékszem, ahogyan beléptél az ajtón, és én tárt karokkal fogadtalak minden délután, de előbb mostam, mosogattam, aztán mosolyogtam, átöleltelek és átöleltél és ebédeltél és lemezt hallgattunk minden délután és néha a parkban néztük a lovasokat és néha táncolni jártunk és sosem léptünk át semmilyen határt, mert a te világodban, ahol én éltem nem voltak határok. Soha nem értem el egyet sem, pedig nem volt tágas az a világ, dehogy volt az, csak jól körülzártad, rétegesen, és óvtál, mindentől megóvtál, akár egy rózsa… akár egy rózsabimbó a virág belsejét.

És most, most látod? Most bírnál látni? Nézni legalább? Fentről, lentről, a mennyből, a pokolból mit bánom én, csak nézz rám! Látod a kórót? Se virág, se tüske! Ennyi maradt a világodból, a világból, amiben éltem. Enyi lesz majd egy hét, egy hónap múlva ebből a virágból is. Élvezd, amíg lehet.

Ma sincsenek határok, mert már nem látok olyan messzire, hogy megláthatnám őket. De nem is voltak soha, hidd el nekem, nem voltak. Sokkal hamarabb megtanultam, mint hogy először láttalak volna, te mégis feledtetted velem, feledtetted, csakhogy, hiába feleded az életed leckéjét, előbb-utóbb úgyis eszedbe juttatják. Ha nincs már rózsa, ha lehull a sok szirom, ismét magad előtt látod, ahogy láttam, tudtam, éreztem ismét ahogy egy vagy talán több alkalommal dörömbölt majd belépett este az ajtón, árasztotta magából a kocsmák bűzét, a kudarc, a csalódottság bűzét, ahogy ráordított a bőgő kisgyerekre, ahogy összesározta a padlót, amit egész nap súroltam, ahogy belekanalazott a főztömbe, aztán rám ordított, én pedig remegő kezekkel beleborítottam a sót az ételbe, mert azt hittem tudom mi következik, de nem, nem tudtam, mert sokkal rosszabb volt mindennél, amit abban az időben elképzelni bírtam, ahogy pofon ütött, lelökött a földre, és az öcsémmel mit sem törődve letépte a ruhámat, még melleim sem voltak. Egy apa, az apám… hát hol vannak a határok? Voltak valaha is? Lenniük kellett volna!

Mennem kell. Holnap visszajövök. Hozok egy újabb rózsát. Lecserélem minden nap. Szeretnéd? Bizonyára szeretnéd. Hátha valaki majd elhiszi, hogy a mindig friss rózsa őrizhet valamit a szirmai között. Az útról szépen látszik a sírod. Sajnálom, hogy az elmúlt években egyszer sem néztem fel rá, talán majd ezután, talán még magam is elhihetem.

“B”

Csak állt a sír mellett. Állt, órákig bírt állni. Egyetlen szál vörös rózsát szorongatott a kezében, amikor megunta beleszúrta a sír száraz földjébe. Leült a sírkő mellé, a kezét bámulta, a mérhetetlenül öreg, ráncos kezet, és összeszorított fogai között azért imádkozott, hogy a férje, a volt férje, a halott, aki a sír mélyén fekszik vagy feküdt valaha, akárhol is legyen most lássa őt, lássa ahogyan a ráncos kezét, a ráncos bőrét nézi, és gondol arra amire gondolhat. Mert egyébre sosem bírt gondolni a sír mellett, mint arra, hogy megöregedett, amit a sír mélyén fekvő férfi sosem bírt elképzelni, aki sosem hitte, hogy a bőr megnyúlhat, megráncosodhat, hogy a test elhízhat, a mozgás bizonytalanná, a kezek remegővé válhatnak. Aki az utolsó leheletével is tagadta, hogy van bűn, van szenvedés, van halál. Olyan erősen tagadta, hogy, aki közelébe került, bárhonnan is érkezett, hinni kezdte maga is, hogy ez nem az a világ, amit ismer, amiben felnőtt, amiben élni kényszerült. És milyen szívesen hitte mindenki, milyen szívesen hitte annak idején a remegő térdű, a sírkő mellett kuporgó nő, aki a rózsát bámulva így suttogott maga elé:

Még most is látom magam előtt ahogy belépsz az ajtón, én a nyakadba ugrom, rohanok, ugrok, visznek a lábaim. Megebédelünk, sétálunk, átölelsz, táncolunk, és eltelik a nap, eltelik az éjszaka te pedig hazudsz. Folyton csak hazudsz, hazudod, hogy a világ egy rózsa te pedig magad vagy minden szirom, és én vagyok a rózsa belsejében. Bárhova léphetek, semmi sem fájhat. Ezt hazudtad, hát hallod ezt? Hallod ezt? Becsaptál, én pedig akartam, hogy becsapj. Hogy higgyem, hogy minden, amit a világról tudok, minden ami előtted történt, csak rossz álom, olcsó hazugság, kifogás, hogy boldog ne lehessek.

Miután befejezte a suttogás, felállt. Megigazította a rózsát, megkerülte a sírt. Ismét megigazította a rózsát, majd megkérdezte, most hangosan, igazán hangosan, hogy Látod? Látod? Látod ezt a rózsát? Azt ígérted, hogy ilyen a világ, de a világ nem ilyen, soha nem is volt. A világ az, ami egy hét múlva

5. Vértessy Tamás (Wyquin)

– Persze drágám, semmi baj – mondom a telefonba, s a csalódottságtól elszorul a torkom. Szentimentális vénasszony, gondolom, miközben a fiam hangját hallgatom, ahogy mentegetőzik, hogy sürgős munka, meg nagyon fontos, és ebben a gazdasági helyzetben nem lehet nemet mondani, mert örülhet, hogy még állása van, és a mellette dolgozó Bélát már egy hónapja kirúgták, ámbár meg is érdemelte, mert folyton elkésett és kicsit sem értett a munkájához, és nagyon sajnálja, de nem tudnak lejönni a gyerekekkel, mert az Andi is dolgozik, meg ebben a hőségben folyton rosszul van, és nem merne elindulni a két kislánnyal, és amúgy jól vannak, nem kell aggódnom, és ugye tényleg nem baj, mert ha nagyon szeretném ő megpróbálja elintézni a szabadságot, és ugye még nem kezdtem el főzni miattuk, mert akkor este azért leugrik, hogy kifizesse, mert tudja, hogy a nyugdíjam nem valami sok.

– Ugyan már, kisfiam, ne beszélj zöldeket – mondom megbántódva. Még soha senkitől nem fogadtam el pénzt az ételért, nem most és nem családommal fogom elkezdeni. – Még nem kezdtem főzni, és az állásod igenis fontos, úgyhogy maradjatok csak, Andinak jobbulást, Krisztit és Bernit puszilom, és most tedd le, mert csillagászati lesz a telefonszámlátok!

Aztán persze még búcsúzkodás és fogadkozás, hogy de a jövő hónapban Isten bizony, és aztán leteszi, én pedig ott állok a süket kagylóval a kezemben, könnyekkel a szememben, szipogva, és csak azt ismételgetem, hogy milyen buta egy vénasszony vagyok. Amikor leteszem a telefont, szokás szerint ránézek az adriai képre, amin még csak ketten vagyunk Péterrel, mielőtt Andit megismerte volna.

– Ugyan, anya muszáj csináltatnunk egy fényképet – mondta Péter, és nevetett. – Sose tudni, mikor nyaralhatunk ketten együtt, és ráadásul ilyen gyönyörű tengerparton! Állj meg itt, az a kedves pár bizonyára csinál rólunk egyet.

Én meg nem ellenkeztem tovább, odaálltam a napernyő alá, és megvártam, míg Péter beszél a férfivel. Az meg elkezdett bólogatni, és már kapta is azt digitális masinát, amit sose tanultam meg kezelni, csak Péter tudta, hogy működik, és lefényképezett minket, ahogy a fiammal egymást átölelve állunk a tengerparton.

Most meg itt van ez. Amióta az Andit elvette, alig látom. Tudom, hogy nem szeret az a nő, én se nagyon rajongok érte, de azért az unokáim meg a fiam kedvéért kedves vagyok vele is mindig. Azt is jól tudom, hogy ő bujtogatja ellenem Pétert, de hát mit tehetnék.

Felveszem a telefont, és tárcsázok.

– Szia Marikám, én vagyok az. Igen, persze, jól. Nem, Péternek valami fontos munkája akadt, de hát ilyen időkben annak is örülni kell, ha egyáltalán van munka. Hát igen, meg. De egy ilyen öregasszonynak, mint én sok ez a töltött káposzta, gondoltam vinnék át nektek, ne romoljon már meg. Jaj, az nagyon jó lenne, akkor várom!

Leteszem a telefont, kiballagok a konyhába. Ott az ötliteres lábosban a káposzta, Péter és a lányok kedvence. Az Andi persze nem szereti. Hát, most majd Marikáék fogják megenni. Kiveszek egy nagy műanyag dobozt a konyhaszekrényből, és elkezdem átmeregetni a káposztát meg a töltelékeket. Akkora odakint a hőség, hogy egyáltalán nem bánom, hogy a kis Ildi átjön érte.

– Tessék csak hagyni, Edina néni, majd én – és már ott sürgölődött körülöttem, én meg mosolyogtam és hagytam, hogy kimerje a levest. Akkor már egy éve jártak az én Péteremmel, ahogy ők mondták. Marika unokája és az én fiam gyerekkoruk óta ismerték egymást, de sokáig Péter csak a bosszantó szomszéd fruskát látta benne. Aztán persze, amikor eladósorba került, és szemrevaló lány lett belőle, mindjárt sündörögni kezdett körülötte. Nem mintha bántam volna, a kis Ildi – nekem már csak kis Ildi maradt, hiába múlt már el huszonöt is – dolgos és tisztelettudó teremtés volt világ életében.

– Ugyan már, ez az én konyhám, kifelé, te fruska – azzal kihessegettem, ő meg csak nevetett.

– Na jó, de ha bármiben segíthetek, csak tessék szólni – mondta, és leült Péter mellé a terített nagy asztalhoz.

A csengő hangja megijeszt, majdnem elejtem a dobozt, egy kis lé ki is csorog a tűzhelyre. Leteszek dobozt, merőkanalat, megyek ajtót nyitni.

– Csókolom, Edina néni – Ildi ott áll, ugyanolyan, mint nyolc éve, talán csak a szarkalábak lettek mélyebbek a szeme sarkában és a mosolya lett halványabb, de a szeme ugyanolyan kedves és huncut, és bár nem mondom, de magamban mélyen tudom, hogy a fiam bolond volt, amiért nem őt választotta.

– Gyere csak be, Ildikém – mondom, és már kapom is a két puszit, és ettől egyszerre megint könnybe lábad a szemem, és csak azt hajtogatom némán, te szentimentális vénasszony.

Írj egy 200–350 (30 perc) szavas leírást melléknevek és határozószók nélkül. Nem lehet benne párbeszéd. A lényeg, hogy élénk leírást adj a jelenetről vagy cselekményről csak igék, főnevek és kötőszók segítségével. Az időhatározók szükségesek lehetnek, de ezekkel is bánj takarékosan.

Ennél a gyakorlatnál az a lényeg, hogy egyáltalán elvégezd, Kritizálásnál legyen szempont, hogy javítana-e a szövegen, ha itt-ott hozzátennél egy jelzőt vagy határozót? Figyeld meg, milyen eszközöket voltál használni kénytelen. Milyenek lettek a hasonlatok és a metaforák?

A megoldások:

1. Sümegi Attila (Raves)

Sanyi futott a pipacsmezőn, széttárta karját és berregett is hozzá, mert ilyenkor azt játszotta, hogy ő egy repülő, amelyik éppen kényszerleszállást hajt végre. A motorok leálltak, Sanyi prüszkölt, elhemperedett a fűben, gurulás közben lenyomta a virágokat. Egy rög megnyomta a hátát. Sanyi felszisszent, megvakarta az oldalát. Leguggolt, hogy megnézze, mi okozta a fájdalmat.

Nem rög volt. Egy bomba. A háborúból maradt itt. Sanyi szíve zakatolt, megnyalta száját, és a bomba felé nyúlt. Félelmet és izgalmat érzett. Felfedező vagyok, gondolta. Az apja nem engedte meg, hogy a puskájához érjen. Ezt sem hagyná, üvöltene, és szobafogságra ítélné.

Sanyi végigsimított a lövedéken. Por és rozsda borította, de működött. Érezte, a gyomrában érezte a bizsergést.

Hogyan hozhatná működésbe? Megemelte, a súly húzta a vállát. Felnyögött. Ez nem tudja eldobni. Lehetetlen! Szólni a srácoknak, hogy segítsenek. Nem, azt nem lehet, rázta meg a fejét. Imi elvenné. Erősebb.

Elindult, sietett, szaporázta lépteit, mert a válla csak sajgott és sajgott. A bomba lüktetett, pulzált, suttogott, és Sanyi csak nyugtatta, csitítgatta. Futott, futott, a fű vágta a lábát, úgy érezte, leszakad a válla.

Traktorút keresztezte a mezőt. Göröngyei meghúzódtak, elbújtak. Várakoztak. A fiúra vártak.

Sanyi megbotlott, szeme kitágult, szája elkerekedett. Elejtette terhét, és a bomba felnevetett.

2. Koller Annamáia (Nadire)

Rohanunk. A tarló szúrja a talpam. Nincs más, csak a sajgás minden lélegzetvételnél. Csak a szél, a nap és a másik zihálása. Fáj a lábam, és izzadság csorog a hátamon. Oldalra nézek – ő rám vigyorog és gyorsít. Nem bírom már, de még akarom; száguldani utána, beérni, megragadni. Felhő kúszik a Nap elé, folt a fényen, célkereszt-árnyék az ő nyomán – nekem rajzolták. A búzacsonkok felsértik a bokám, az izmaim égnek és boldog vagyok. Az eget bámulom, a kékséget, csak ez számít. Lassít, kitárja a karját és ő is felnéz. Szállunk.

3. Kleinheincz Csilla (Hanna)

Régen nézett föl éjszaka az égre. Ha föl is emelte tekintetét az aszfaltról, csak pontok voltak a csillagok, ahogy próbálták átütni fényükkel a feketeséget.  Az utcán az ember lebámul a földre, a cipőre, amit a kukából húzott ki, azt mormogja: „köszönöm, köszönöm”, és nem gondol arra, hogy éjszaka égnek a csillagok.

Butaság, gondolta Mária, de azért ment, szatyrait zörgette, a sötétben még el is pirult. Jóska húzta magával föl a hegyre, hörgött, mert kínozta a tébécé; a keze is sütött, mint a sparhelt, talán a láztól.

Nem találták az ösvényt, megbotlottak a gyökerekben és szemeteszsákokban, bokrokban és fatönkökben; és Mária szólt volna, hogy hagyják a fenébe, de mikor hívta őt magával bárki is? Mikor volt szó bármi másról, mint túlélésről és ételmaradékról és aprópénzekről?

Aztán felértek a János-hegy csúcsára, a kilátóhoz, ahol Mária nem járt évek óta, hiába lakott a hegy aljában nejlonsátrak és lomok oltalmában, és megálltak a torony tövében, amelynek ajtaján lakat függött. A fák összehajoltak, gyűrűbe fogták az égboltot. Mintha fény és árnyék keveredett volna egy tálban, s kanállal belehúzta volna valaki a Tejutat.

Jóska megszorította Mária kezét. Égetett a bőre, ahogy odahajolt. Fölmutatott az égre, mintha azt mondaná, „nézd”, és ujja hegyéből, úgy tűnt, fénycsóva hullik alá.

Mária kezéből kihullottak a szatyrok, behunyta a szemét és kívánt valamit.

1. Írj 100–150 szavas szöveget (15 perc), egy mondat se legyen hat szónál hosszabb, és egyik sem lehet mondattöredék. Javasolt téma: feszült és intenzív cselekmény, pl. egy tolvaj belép egy szobába, amelyben alszik valaki.
2. Írj fél–egy oldalnyi szöveget (max. 350 szó, 40 perc), amely egyetlen mondatból áll. Javasolt téma: erős, fokozatosan felépülő érzelem és sok karakter. Lehet családi emlék, pl. kulcsjelenet egy vacsoraasztalnál vagy kórházi ágy mellett.

A rövid mondatokban nem csak rövid szavak szerepelhetnek és ez fordítva is igaz. Kipróbálhatod azt is, hogy direkt fordítasz a tendencián.

Beszéljétek meg, hogyan illenek a rövid ill. hosszú mondatok a történethez! A rövid mondatok természetesnek érződtek? Hogyan épülnek fel a hosszú mondatok – gondosan felépített mondatok vagy egy gondolatfolyam? A hosszú mondat szintaxisa világos vagy az olvasónak vissza kell párszor ugrania, mert elvesztette a fonalat?

Ha a gyakorlat bármelyik fele szokatlan volt számodra, gondold át, élvezetes vagy dühítő volt-e az élmény és miért.

Ez a gyakorlat többször elvégezhető.

A megoldások:

1. Koller Annamária (Nadire)

Már csak percek kérdése. Ki fogják nyitni az ajtót, és a nevemet mondják. Várunk. A többiek vonásai feszültek. Vajon az enyémek is? Látszik rajtam? Biztosan. A szemem tikkel, a tenyerem izzad. Halk nyikorgás és egy arc hajol ki. A folyosó elnémul. Körbenéz. Felmér és kiértékel. Mintha keresztül látna rajtam. Mintha előre tudná… A vonásai rezzenetlenek, némák. Néz, majd a tekintete továbbsiklik. A mellettem ülő összerezzen. Elárulta magát. Az ő nevét mondják. Feláll, láthatóan reszket. Most nem én, még nem. Megkönnyebbülök. Talán a következő alkalommal sem… Reménykedem, pedig tudom, nincs miért. Sorra kerülők én is. Szólítani fognak, be kell lépnem az ajtón. Csak haladékot kaptam, nem mentességet. Már csak percek kérdése.

2. Zámori Máté (Mailman)

Az árnyak közé vetődött. Mögötte léptek hallatszottak. Egy hideg oszlophoz bújt, fülelt, oldalra siklott. Szíve a fülében dobolt, érezte a másik haragját. Vak tánc kezdődött, kardmarkolat a kezében. Halálos mozdulat indult útnak. Penge csikordult a füle mellett a falon. Visszaszúrt, de csak levegőt ért.

A lihegő őrült nevetett. A csarnokban könnyű volt rossz helyre lépni. Az istenek figyelték. Tudta, ha van igazság, őt támogatják.

A pengék csókolóztak a sötétben. Fém zaja verte föl az ősi csöndet. Hátraugrott, és távolodott pár lépést. A léptek követték őt. Talán máris túl messze ment.

A kacagás a csontjáig hatolt. Támadnia kellett, ha élni akart. Szúrás előre, hárítás, riposzt. Csak a legjobbak érezték előre a másik mozdulatait. A falnak szorította. Amaz őrült nevetéssel védekezett az utolsó leheletéig. Ellenfele egyet vétett. Elég volt neki: végzett vele.

3. Sümegi Attila (Raves)

Sajog a sebem, szerencsére nem vérzik már. Figyelek. Nem hallom, őket. Csendes az erdő. Tudom, ez nem jelent semmit. Csak két sóhaj. Ennyit szabad, többet nem. Futás tovább. A talpam alól kiforduló kövek hangja fülsértő. Biztosan hallják, hol töröm át a bozótost. Nem nézek hátra. Izmaim sajognak. Bokámba minden lépéssel égő kín hasít. Nem látok a verejtéktől. Arcomba ágak csapnak. Zihálok. Tüdőm minden lélegzettel lángra kap. Kitartás. Előre!

Nem veszem észre a sziklát, a tátongó mélységet. Eltűnik alólam a talaj. Zuhanok. Végtelenített pillanat. Becsapódom, jeges víz szorít. Összecsapnak felettem a hullámok. Szívem egy pillanatra kihagy. Vége? Ennyi? Aztán talpam sziklás medret ér. Egy rúgás, kettő. Tüdőm feszít, levegőért sikolt. Sodor a víz. Egy éles kő felhasítja a lábam, Pont a két ujjam között. Bassza meg! Felérek, egyszerre nyelek levegőt és vizet. É-lek. É-lek. É-lek, lükteti a szívem. Felfekszem a gyors folyóra, hagyom, hadd vigyen.

4. Jobbágy Tibor (Marco Caldera)

A lány és a fiú közt elhallgatott gondolatok, visszafojtott indulatok feszültek, de meg is volt rá az okuk, piszkosul jó okuk, jobb, mint egy elrontott éjszaka, mikor egy kimondott, vagy inkább ki nem mondott szó tönkreteszi az együttlétet, jobb, mint egy álmos, kelletlen hétfő reggel, amikor akaratlanul mordul a másikra a kialvatlanság, és jobb, mint egy elfeledett évforduló, amikor a nap elteltével hiába várja egyikük, hogy a másiknak is ugyanolyan fontos legyen a dátum, és ez az ok nem volt más, csupán az utcáról, a lehúzott redőny résein át beszűrődő kék‑vörös villogás, csak a hangtölcsér fenyegető üvöltése, csak az ultimátumként kapott idő pörgő másodpercei, csak a pisztoly a férfi kezében, csak a bőröndnyi pénz az ágyra kiszórva, összegyűrve, csak a félelem, ami az adrenalin lebomlása után maradt, csak a bizonytalan, félelmetes jövő, aminek gondolata felváltotta azt a tízperces, reményekből font álmokat, amik elhitették velük, hogy élhetnek másfajta életet, egy könnyebbet, egy minden problémától menteset, egy felhőtlent, egy olyat, amely más lesz, mint az eddigi, egy fényűzőt, amivel maguk mögött hagyhatják a mocskot, a nélkülözést, a küszködést.

5. Moskát Anita (Charon)

A tankönyveimet gyújtottam fel először, amikor kijártam az ötödiket, de Apa és Anya sem gyanakodott, hisz melyik iskolás ne álmodozott volna ilyesmiről, öröm nézni a füstöt és a lángokat a matekon vagy a kémián, hisz ez kísérlet, a tanárnő tévedett, nem csak az oxigén táplálja az égést, de nem is ez számított igazán, csak a piros, narancs nyelvek tánca, ami földöntúlian beszélt hozzám, én meg néztem, amíg Apa haza nem ért, és le nem locsolta szódával, ahogy húsvétkor a lányokat szokás, és kiabált velem, hogy mégis mit képzelek, a füstre megvadul a kutya, a függöny beissza a szagát, és egyébként is, kis híján leégett ez a kurva ház, pedig ez hazugság, mert vigyáztam, fazékba raktam a gyújtóst, és kikészítettem egy kanna vizet, ha nagyon elszemtelenedne a tűz, de Apa nem dicsért meg az óvatosságomért, csak üvöltött, hogy takarítsam el ezt a szemetet, hat hétig nem mehetek sehova, és annyi kerti munkát végeztet velem, hogy vért fogok pisálni, de ezzel már nem ijesztett meg, nem voltam nyolcéves, ő meg nem is volt igazán mérges, nem beszélt a hajlamról, pedig ez volt a kedvenc szava, de akkor még csak ötödikes voltam, és csak gimnázium elsőben hallottam tőle először, hogy kiveri belőlem ezt a betegséget, mert nem normális, hogy felgyújtom a régi újságokat, Anya fehérneműjét, vagy a döglött macskát, amit az árokban találtam, szerinte ez kurvára nem normális, mindenért a hajlam felel, amit a nagyapámtól örököltem, őt sem lehetett egy helyen hagyni a gyufával, ezért tángált el mindig, ha kormot talált a körmöm alatt, vagy büdös volt a ruhám, amit a dezodor sem nyomott el, vert, rázott, pofozott és rúgott, de csak tűrtem, mert a tűz másnap mindig megvigasztalt, meleg volt, mint Anya sosem, fényes, mint Apa sosem, és tudtam, hogy minél többet teremtek belőle, annál fényesebb és melegebb lesz a világ, megváltom ezt a kurva világot, ahogy Apa mondaná, istenuccse megváltom, ezért locsoltam tele olajjal a szőnyeget, kentem végig az ágyneműt, táncoltam körbe a szekrényeket, miközben majd szétfeszített a tenni akarás, Jézus leszek, Isten leszek, aztán olajcsíkot húztam a kertig, arra dobtam az öngyújtót, és táncoltam a tűzzel, mert megölelt, szeretett és meleg volt, és alig hallottam, amikor Anya hazaér, sikolt, biztos az örömtől, mint amikor szeretkezés közben nyögi Apámnak, hogy hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba.

6. Lacza Gábor (Necro)

Bódultam léptem be a diszkó fényektől, színes ruhákba öltözött fiataloktól és Edwin van Manking – Dance with me all night long, baby! gépzenéjétől sűrű tánctermébe, miután a kopasz, kigyúrt, fekete pólós biztonsági őrrel és annak magas, náci közkatona kinézetű társával hosszan vitatkoztam arról, hogy nem vagyok részeg, és tényleg nem, csak kicsit fejembe szállt a Robi ballagási ajándékba kapott Chivas Regal whiskey-je meg a Lidlben vásárolt Vodka Gorbachow-ja és a két üveg, kellően behűtött – nem volt fagyos, hanem kellemesen hideg – Arany Ászok söre, amit még a haverokkal ittunk egy kicsikét a Csaba lakásán, ahol a húga, a szőkére festett vörös hajú Kati, aki már régóta tetszett nekem, gyengéden félrevont az előszobába, és azt súgta édesen búgó hangján, hogy az est folyamán még visszatérünk ide mi ketten, csak mi ketten, és a bátyjának meg a haverjainak egy szót se fog szólni, majd adott finom puszit a számra, amitől én totálisan fölvillanyozódtam, sőt, még a diszkóba lépéskor is éreztem a lány ízét az ajkamon, mikor a bárpult felé menet azon kaptam magam, hogy a gyomrom háborogni kezd, mint a tenger, melyen vad kalózbandák csatája ver fel, mire én már látni véltem magam előtt azt, ahogy a Johnny Depp által megformált, Keith Richardsról koppintott Jack Sparrow kapitány élethalál harcot vív a krakennel a színezett alkohollal keveredett emésztőnedveim felszínén, amikor valamelyikük – tán a laza kalózlegény kardja, talán a szörny egyik mérgező csápja – hozzáérhetett az egyik lágyan lebegő bélbolyhomhoz, amire én, érezve a megállíthatatlanul feltörő áradatot, a rövid távú síkfutás rekordját megdöntve rohantam ki az illemhelyre, hogy az útból félrelökve a műmájer Tomit és annak állandóan picsogó barátnőjét berontsak a legelső szabad WC fülkébe, és a kagylóba ürítsem az est folyamán elfogyasztott drága italokat.

7. Kleinheincz Csilla (Hanna)

Amikor Viktor ledöntött az avarba, még azt hittem, tréfál, még azt gondoltam, játék ez is, mint a levelek közt megbúvó cseppnyi édesség, a szamóca utáni vadászat, és ahogy egyre mélyebbre gázoltunk az erdőbe, eperillat után szimatolva, még nevettem is azon, milyen jó most még Viktorral is, annyi kínos és vádló hónap után – aztán azt mondta, szeret, és ettől az ágak közt betűző napfény elszürkült, és már fordultam is az ösvény felé, mert megtörte a varázslatot, pedig már majdnem elhittem, hogy tud ő másmilyen is lenni, hogy meg lehet vele osztani egy arany délutánt, és mentem volna vissza Gáborhoz és Annához meg az ikrekhez, akiknek a hangja átszűrődött a susogáson, ám akkor Viktor megragadta a karomat és ledobott a földre, én pedig meglepetten fölnevettem, egészen addig, míg a arcomba nem sziszegte, hogy rohadt kurva vagyok, dögöljek meg és hogy szeret, nagyon szeret, és ez a korábban soha komolyan nem vett és pillantásokban reszkető szeretet hirtelen ijesztővé növekedett és az avarba nyomott, hogy moccanni sem bírtam; nem azért, mert Viktor nehezebb vagy erősebb volt nálam, hanem mert láttam magam előtt a korábbi napok és hónapok mintázatát, az egymásra épülő sértéseket, a puhatolózó érintéseket, amelyek elől mindig elhúzódtam , míg végül addig hátráltam, hogy falhoz szorultam – mert mit mondhat az ember, ha már a „nem” sem elegendő, hová meneküljön, ha a végén mindig is ott várta ez a pillanat, amikor Viktort kesztyűként magára húzza a gyűlölet;  és már kiáltani akartam, de nem kiáltottam mégsem, csak suttogtam a gombaszagú avarba, hogy sajnálom, sajnálom, és vártam, hogy vége legyen, hogy a sziszegő és marokba fogott és síkos szeretet végre elengedje Viktort és visszaadja nekem, akár egy megnyúzott dögöt, mert tudtam, hogy számomra már soha nem lesz arca, számomra már mindig az lesz, aki ebben a pillanatban: vér és csont és hús és nyálka, semmi több, mert minden egyéb levedlett és ott is marad a szamócásban mindörökre.

8. Kojer Attila (Szabadmedve)

Az, hogy a korábban békésen kacarászó, a hálaadásnapi pulykavacsora terített asztalánál üldögélő Muriel és a gyerekek számára miért okozott riadalmat az íncsiklandó étkek halmai, az ünnepi porcelántányérok, az ezüst evőeszközök és a borosüvegek gondos kompozíciójának közepébe ledobott .308-as Magnum, apu céklavörös feje és úgy egyáltalában furcsa viselkedése, talán nem igényel gondosabb kifejtést olvasóim számára, ellentétben az eseményeknek azzal a balszerencsés láncolatával, amely Bob (mérlegképes könyvelő, a Stafford&Longshire senior elemzője, MBA a Chicagói Egyetemen) eszét végeredményben elvette, és amely pechlavinát egy, a szomszéd kislány által eldobott banánhéj indított útjára még kora hajnalban, amikor szegény Bob papucsban, alsógatyában, háziköntösben kitámolygott a reggeli Herald Tribune-ért és annak rendje és módja szerint pofára is esett a szóban forgó banánhéjon, és feltápászkodván, sajgó állát dörzsölvén még nem is sejtette, hogy a Pokolnak milyen gonosz és kárörvendő fajzatai (fölülről a tizennyolcadik bugyor lakói) pingáltak hatalmas vörös ecsettel célkeresztet pénzügyi végzettségű hátsójára, és amely balszerencsés események apróbb balesetek sokaságán, lepattanó mandzsettagombokkal együtt gurulva, koccanásos balesetekkel tarkítva végül egy intézkedő rendőrjárőr irattűző kapocs és mappakötegelő gumi általi véletlenszerű meggyilkoltatásában terebélyesedtek valami túlvilági ámokfutássá, amely végül arra indította, hogy fegyverrel lője agyon az ünnepi sültet és a konyhabárddal tegyen pontot egy régóta húzód öröklési vita végére.

Második gyakorlat – Én vagyok García Marquez

Írjál 150–300 szavas narrációt központozás és új bekezdés nélkül (30 perc). Javasolt téma: egy csoport sürgős vagy zűrzavaros tevékenységben vesz részt, pl. forradalomban vagy egy nagy kiárusítás első óráiban látjuk őket.

Figyeljétek meg, mennyire illik a szavak folyama a tárgyhoz? Mennyiben formálja a központozás nélküli szófolyam a narrációt? Jó eséllyel nem volt nehéz követni, ha a szerző felolvasta. Vajon egy némán olvasó számára is könnyű követni a szöveget?

Milyen érzés volt megírni, miben különbözött a szokásos szövegektől, másképp írtál-e, mint máskor? Értékes volt a tapasztalat? Olvasható a végeredmény?

Egy héttel később központozd a szöveget. A központozás nélküli szövegnek másként kellett érthetőnek maradnia. A központozás ezért átírást is jelenthet. Melyik verzió a jobb?

A megoldások:

1. Moskát Anita (Charon)

Nézték a Názáretit a kereszten kiszenved-e már vagy csak tetteti a nagy fájdalmat és tyúkokban vagy garasokban fogadtak hogy napszállta előtt megteszi és mintha csak siettetni akarnák az elkerülhetetlent a katonák gyűrűje mögül köveket és kukoricacsutkát dobálták felé mint a gyerekjátékokat de odaszögezett kezével nem tudta védeni őket csak lehunyt szemmel tűrte ahogy a térdét csípőjét vagy a keresztfát eltalálják és nem figyelt a civódó katonákra sem akik bár nem dobáltak de a ruháját húzták-vonták és szakították is pedig nem ereklyét akartak az Isten haldokló fiától csak egy darab rongyot amibe este a fázós lányukat takarják. Az anyát sem engedték a közelébe amitől messziről úgy látszott ő is a felhevült tömeggel érkezett és hogy a könnyek nem is könnyek az arcán csak izzadtság ahogy a nagy haragban kimelegedett vagy ecet amivel a gúnyolódók kínálták a Názáretit olyan savanyú haraggal mintha nem is borral ecettel rúgtak volna be kivéve a gyerekek akik józanon is ugyanúgy gyűlölködtek és ugyanúgy dobálták a köveket az apjuk nagy büszkeségére. Észre sem vették volna amikor végre megszabadult a kíntól mert a fogadásokkal törődtek és az egyik asszony kedvezménnyel árulta a fügét nem úgy mint piacidényben de az utolsó nyögésekor elsötétült az ég és a haldokló háromszor kiáltott de olyan kábán hogy senki nem értette mit mond még a császári felügyelő sem akit azért küldtek hogy minden rendben történjen de azért ő is felfigyelt a semmiből termett viharfelhőkre és a nagy kiáltozásra mert azt hitte rendet kell tennie de nem kellett mert a kövek a kezekből a földre estek az alkuk félbeszakadtak és egyébként is mindenki hazafelé indult nehogy megázzon az esőben amikor úgysincs már mit látni hisz idő előtt kimúlt a szerencsétlen.

2. Kojer Attila (Szabadmedve)

Hát persze hogy téged küldtek ki mást küldtek volna harminchét év után nem mosolyogsz de látod én mégis mosolygok hiába szorongatod azt a pengét arra kérlek hallgass meg mert amiről beszélnem kell nem a vénség mondatja velem arra kérlek hallgass meg mert amit láttam az nem őrület nem csak őrület kint hagytad a pribékeket és ez jó nekem jó mert amit elmondok neked is tudnod kell és a világnak is én harminchét évet áldoztam az életemből harminchét nyavalyás évet harminchét nyavalyás évet szolgáltam le annál az átkozott háznál… tudom én hogy nem várhatsz és nem akarod egy ostoba öregember fecsegését hallgatni de arra kérlek próbáld meg fölfogni a józan eszeddel amit most elmondok az életedbe kerülhet mikor én ráébredtem a lehelet belémszakadt két talán három hete is lehetett amikor először lecsapott az őszi eső és az utcák fehéren párállottak a forró utcakövektől nem is emlékszem már honnét érkeztem talán attól a két kis barna ribanctól talán a számvevőktől egy köteg papírost szorongattam aminek lapjai már egészen megszívták magukat nedvességgel és akkor rámborult a palota kapuboltozata te is ott mégy át minden nap a Ház bélletes bazaltszáján az árnyék hidegen támaszkodott rám és szinte fulladoztam a sűrű párában nem értem ki az udvarra sosem mert a szemközti eresz alatt gubbasztó vízköpő megállított ne nézz így rám nem csinált semmit ott bámult rám az a szürke állat csak nézett a kőszemeivel nem is kőszemei vannak csak üregek abban a nyúlt pofájú ábrázatában azzal az ismerős fazonú pofaszakállal és akkor egyszeriben megrohant a felismerés ez a rémség nem lehet más mint az uram kérlek hallgass meg mert ez nem őrültség és nem is szenilitás ott álltam és féltem az én bazaltkőből faragott uramtól elejtettem a papirost nem érdekeltek már a számvevők vagy a ribancok féltem… kérlek hallgass meg

3. Csuszner Ferencz (Csag)

Forgószélként rontottunk neki a világnak és forgószélként söpörtünk keresztül rajta mit sem törődve ha olykor egy két társunk a földbe csapódva nyakát szegte mert került helyettük másik elég akik az elődeiknél is nagyobb lendülettel és akarással és világfaló étvággyal álltak be a táncba hogy végigtapossák mindazt ami egykor otthonukként szolgált étellel itallal szállással olykor még ölelő karokkal combokkal is ellátva őket akikről valójában mit sem tudott senki főleg azt nem hogy táncba állva a zene vagy a zene hiánya kiűzi belőlük az embert és maradni nem tud bennük semmi egyéb csak a tombolás nyomát jelző felégetett kifosztott és eltiport házak romjai patkolt csizmák alatt szétporladt ujjpercek szétporladt koponyák kihasadt szemek amik elborzasztottak végül minket is és rettenet költözött miattuk szívünkbe és lelkünkbe mert nem ezt kívántuk a világra szabadítani amikor az idők kezdetén a gaz és bölcs és örök görög Zorbász szavait zászlónkra tűzve mellünkre égetve karunkba sütve azt rikoltottuk keresztül minden esőn viharon fergetegen hogy táncolni kell táncolni kell táncolni kell mert a zene az majdcsak megjön valahonnan és folytattuk volna mert folytatni kell ha megjön a zene hiszen a világból semmi sem hiányzik csak az amit mindenki zenének mond s ami nélkül minek élni ami nélkül minek táncolni hacsak nem azért hogy valóban megjöjjön az a zene valahonnan ami ha most végül mégiscsak megérkezne akkor az újonnan toborzott a táncba újonnan beállt bajtársaink miatt egyebet sem találna a földön csak sírást rívást fogcsikorgatást s visszatérte után takarodnia is kellene rögtön mert helyét színültig töltötte a jajgatás ezért a táncot odahagyni kényszerültünk hogy visszaépíthessük mindazt amit az őrült forgatag maga alá temetett ami kezünk és társaink keze lába foga által pusztult de ezelőtt megfékezésre s ha azt nem lehetett hát elpusztítására kellett törekednünk saját bajtársainknak.

4. Jobbágy Tibor (Marco Caldera)

Schummacher kilő a boxutcából az érkező Raikönnen éppen csak el tudja kerülni az ütközést a Mercedes közvetlenül a Ferrari mögé sorol be kis híján leviszi Trulli orrát és a már előzésbe kezdett Hakinnen is csak egy gumiégető fékkel tud korrigálni de a német már támadja is az élbolyt vezető finnt ahogy megpróbálja a Mercedes orrát még a sikán előtt betolni Kimi mellé de Raikönnen jól zárja a szöget a Ferrari felfut a padkára Trulli és Hakinen is fékez már rosszat sejtenek jön a jobbkanyar jön a jobbkanyar Sumi átvág a másik oldalra megcsípi a belső ívet Kimi kénytelen kijjebb sodródni mennyi erő van még a Mercedesben mennyi erő van még a Mercedesben elmegy Schumi EL MEGY SCHUMI ez hihetetlen EZ HIHETETLEN a Mercedes még a duplacsavar előtt ott tudja hagyni a Ferrarit de itt büntetőpontok lesznek hölgyeim és uraim.

Első gyakorlat – Szép szózat

Ez egy bemelegítő gyakorlat, hogy figyelj a saját írásod hangzására. Írj egy 150–300 szavas szöveget (20 perc), amelyet hangosan kell felolvasni! Használj hangutánzást, alliterációt, ismétléseket, ritmikus szerkezeteket, kitalált szavakat vagy neveket, dialektust – bármilyen hangeffektust – kivéve a rímet és az időmértéket.

Ha rímet vagy időmértéket használnál, akkor verset írnál, ez pedig prózagyakorlat.

Olvassátok fel, amit írtatok – a sikeres darabokat nevetés vagy taps fogja kísérni. Beszéljétek meg, hogy a szöveg hangzására koncentrálás szokatlan vagy meglepő megoldásokat, netán olyan hangot hozott-e, amit nem nagyon szoktál használni? Élvezted a gyakorlatot vagy kínlódtál? Ha nehezedre esett, meg tudod mondani, miért?

Ez a gyakorlat többször is megismételhető.

A megoldások:

1. Csuszner Ferencz (Csag)

És mondta a gaz ismét a szövegét, mondta, mintha nem lenne semmi, mi rajta kívül értelmet adni bírna az estnek. Igaza hogy lett, rajtam nem állott. Én tétova vonással viseltem minden terhet, és értelmet, amíg keresni bírtam; minden, ami jött csak ágált az enyhülés ellen, s a csend menedéket maga sem nyújtott többet. Bennem hát hallgatóra lelt. Én benne pedig nemes másra, másra vagy inkább magam mására, ahogy állt csak úgy, talán magában, s mégsem magához: hozzám beszélt.

És mondta a gaz a szövegét és ismét és én ismét csak hallgattam az enyhet, a mélyben pedig mikor a sok hang, a sok sötét tépi, fullasztja már az embert, értelemre leltem. Magaméra, vagy loptam talán, a tulaj pedig nemes másom, kinek mása – bár dics- és nemtelen – magam vagyok, s számadás, amit most mesélek, számadás és vallomás, mert ez értelemmel bíró gaz rokon rám testálta minden bűnét – de csak később.

Először csak szőre mentén, a kan fenevadnak. A bolhák mind el, félre utamból, labirintusban lódobogás minek végén csillog, virít, fénylik az értelem, mely elvakít. Elhiszed, bár hited mire borul először sötét – örök – s már lovas vagy, vagyonod a kürt, mit tükörnek vél, ki hangod hangjában benne hallja. Benne hát hallgatóra lelsz, ő benned pedig nemes másra, másra vagy inkább maga mására, ahogy állsz csak úgy, talán magadban, s mégsem magadhoz: hozzá beszélsz.

2. Zámori Máté (Mailman)

A sok percegés és klaffogás, mintha várná valami az éjszaka mélyén… Megőrült a zümmögéstől. Csikorgó zajjal nyílt ki az ablak, s ő hagyta, hogy a szél a fülébe susogjon. Szobornyugodt volt az este, akár az álló busz, dorombolt. S mélyen benn az a zengés, ahogy a fáradt lelkek ordították álmaikba bánatukat. Igaz, hazug, szép, szenvtelen, mind az álomállamban laktak most. A rozsdás avar csörrent a szél kezétől, macska vernyákolt vészterhesen valahol messze. Annál is távolabb a város pihent, kéklett mint egy jóllakott, szürke szörnyeteg. A gyomra, egy folyó, lassan őrölte étkét, épületeket, rakpartot, rémálmokat, elromlott életek romjait. Bugyborékolva törtek fel a holtak a zúzmarás vízből, majd visszamerültek… a feledésbe. Rohantak az élet elől, mert rájöttek, jobb volt odaát.

Az utcán hullott az eső, hidegen, fázósan, nyugtatóan. Segített elfogadni, amit megérteni nem lehetett. A cseppek arcomon folytak, mint az ég könnyei – s nem tudtam, nem sírok-e én is. Lett volna miért, ahogy fölnéztem az égre, a csillagködök szépsége ugrott eszembe, és az, ők mennyit láttak, mennyivel öregebbek nálam – egy élet se lenne elég, hogy elérjem őket. Hiába is lenne, hiszen halottak rég.

3. Kleinheincz Csilla (Hanna)

Megmondom én, mi van a toronyban, megmondom én, ki lakik ott – recsegett reszelős hang a fülembe. Borzas vénség toppant mellém, inas karját karomba fűzte, lábánál zsinórra fűzött kakasok kapirgáltak.  – Hetven esztendeje annak, hogy a tornyot megépítették, az ajtaját befalazták, de Rukha emlékezik, Rukha nem felejt. Kislány voltam akkor  – hess innen, Marmuc! –, kislány volt a hercegnő is, akit ide zártak. Őrizte az apja, mint egy poros kincset, csorba fülű bögrét. Eldobni nem akarta, hátha még hasznot hajt, ám a kislány esze elfolyt, elcsordogált már feje kancsójából. Ide zárta hát – csíte, csíte, Kokos! –, a világ végére, hogy senki szégyene ne lehessen. A dajka vigyázott rá, veteményt nevelt, tyúkot tartott, s ahogy lassan apadt a királyi udvarból csörgedező aranyak patakja, úgy fogta mindinkább munkára a hercegnőt. Szalmatörek szúrta a kezét, ajajj, vízhordástól erősödött a válla. Aztán, tudod-e, mi történt?  – Nézett rám a banya, pillantásától nyirkos lett a tarkóm.  – Jött a vörös vész véres lábakon, kilopta az életet barmokból és emberekből egyaránt. Csak a madarak maradtak, igaz-e? A madarak és a lány. Meghalt a király, átok rá, meghalt a királyfi is, szegény, s a dajka is kihányta lelkét. Egyedül maradt a királyleány, tyúkok, galambok, kakasok között. Madártoronyban madárlány.  Ő lakik ott, tojásokon kotlik, várja, hogy kikeljenek. Madárembereknek anyja lesz, újra népes lesz a föld és a levegő. – Keze megszorult karomon. Lehelete búza és bogár szagától bűzlött. – Nem soká már. Megrepednek a tojások, pityegve kibújnak a gyerekek, csip, csip, csip… Nem soká már… Királynő lesz a kislány, hatalmas rukhmadár maga is.

Ott hagytam az asszonyt, kakasok és kövek között, mentem tovább a kietlen falvakon át, néptelen városokban, rekedten hahózva, hátha most, hátha válaszol valaki… de minden üres volt, csak az ég nem. Csattogtak, csiviteltek a madarak, és néha, éjszakánként, mintha átsuhant volna felettem egy óriás rukh.

4. Vértessy Tamás (Wyquin)

Az öreg mindennap ott ült a ház előtt, a tornácon. Eztet csinálta. Leginkább csak üldögélt a recsegős fonott karosszékében, és az udvart bámulta. Amikor legmelegebb vót, bement a házba. Akkor is, ha nagyon hideg vót vagy esett. A csontjai nem bírják a hideget és a nedvességet, mindég ezt mondogatta. De elköltözni nem akart. A falu közepi bótba se nem nagyon járt mán el, ha meg mégis elindult, gyakran megállt és kapkodta a levegőt. A bótos fia hordotta ki neki hetente, ami kelletett. Más nem járt oda, csak én. Még az onokák is ritkán látogatták az öreget, mert mindég veszekedés lett a vége. Ők azt akarták, kőtözzön hozzájuk, a városba. Az öreg meg csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy jó neki itt, itt élt egész életében, sehova se nem akar mán menni innen, itt fog majd meghalni, meg ilyenek. Az onokák meg mindég dühösek lettek. Kajabáltak, hogy ők aztán nem fognak mindég kijárni ide, az isten háta mögé, hogy istápolják a keményfejű nagyapjukat, aztán kocsiba vágták magukat és elporzottak. Az öreg meg csak kiült a tornácra, és bámult. Egyszer azt is mondta, hogy vár, de azt nem, hogy mire. Sose nem tudtam vóna kitalálni magamtól, és el se hittem vóna, ha nem a saját szememmel látom.

Augusztus vége vót, ippeg végeztem a vadzab permetezésével. Még a permetezővel veszkődtem, mert beragadt a pumpa, mikor hangokat hallottam. Na, gondoltam, mostan megint kajabálás lesz. Ott is hagytam a gépet, és kinéztem a ribizli bokrok mögül. Akkor láttam meg aztat az izét, hogy majd’ összepisáltam magam.

Olyan vót, mintha levegőből lett vóna, mer’ amúgy szemrevaló lyány lett vóna, csak teljesen átlátszó vót. És az öreggel beszélt.

– … korábban – eztet a lyány mondta, de hogy mire, aztat nem tudom. De féltem, mint kiskölök az erdőben éjjel, mert minden szónál szikrák pattogtak a testéből. Bezzeg az öreg nem félt! Ott állt, szálegyenesen, pont a lyány előtt, nem is törődött a szikrákkal.

– Ötvenhárom éve! Ötvenhárom éve várok rád! És te csak annyit mondasz, hogy nem jöhettél korábban? Nézd meg, mi lett belőlem!

De nem is tűnt haragosnak. Olyan szomorú volt a hangja, meg is sajnáltam a szerencsétlent. Aztán eszembe jutott, amit egyszer mondott, hogy vár. És akkor mán tudtam, hogy mire várt ennyi éven át, és mér nem akart elmenni sehova se nem.

– Sajnálom, kedvesem. – A lyány körül a szikráktól meg mán füstölni kezdett a tegnapi lekaszált fű, mán attól féltem, mehetek tüzet oltani. Ámbár én közelebb nem megyek a házhoz, amíg az az átlátszó némber ott lebeg! – A törvények mindenkit kötnek. Az átjáró csak ritkán nyílik meg.

– Igen – az öreg kiköpött, és láttam rajt’, hogy mindjárt megint kapkodni kezdi a levegőt. – Hát akkor, gyere be!

Azzal sarkon fordult és bement. Az átlátszó némber meg utána. Éngem meg kezdett furdalni a kíváncsiság, hogy kiféle-miféle ez a lyány, úgyhogy odaosontam az ablak alá, és belestem. Hallani ugyan nem hallottam semmit se nem, de amit láttam! Az a némber egyetlen lehelettel begyújtotta a sparheltet! Úgy fújta a tüzet, mint más a reggeli kávét. Na, akkor lekushadtam, nehogy meglássanak. Az Úr nevére, az a némber csak rám legyint, és kampec!

Mán egészen besötétedett, mire újra be mertem nézni, akkor mán úgyse nem láthattak meg, nem igaz? Hát ottan üldögéltek az asztalnál, a lyány derengett a sötétben, mint egy óriás szentjánosbogár, az öreg meg falatozott a sült kappanbul. És mosolygott. Még sose nem láttam vigyorogni az öreget, egész más lett tőle az orcája.

Nem mertem elosonni, mert nyitva hagyták az ajtót, és ki tudja, milyen ördögi izé az a némber. A pap is mindég mondja a templomban, hogy a sátán sokféle alakban kísérti meg a jóravaló embereket.  Egész este ott lesekedtem az ablaknál, oszt egyszer csak látom, hogy lyány felemelkedik. Nem ám feláll, mint ahogy az emberek szokták, hanem csak úgy fellebeg és az ajtóhoz siklik. Az öreg meg utána. Amit ottan a verandán beszéltek, aztat meg már hallottam.

– Holnap is eljössz? – Eztet az öreg kérdezte.

– Többet nem jövök – eztet meg a lyány mondta. – De találkozhatunk. Hívj engem az álmodba!

Azzal eltűnt egy lobbanásban.

Az öreg meg csak állt ott az ajtóban. Aztat kívántam, bárcsak menne mán be, mert kicsi híján a nadrágomba csináltam addigra. Végül persze bement, én meg ellopakodtam az ablaktul. De akkor meg majdnem lebuktam, mert ismét kijött az öreg, hogy a kappan maradékát odavesse a kóbor ebeknek. A frász jött rám, aszittem, hogy meglátott. De nem, csak kihajította a sültet, oszt visszament. Én meg inaltam haza, ahogy csak bírtam, és megesküdtem az Úr nevére, hogy többet az öreg felé se nézek!

De osztán nem is kelletett, mert az öreg lelke még aznap éjjel felkapaszkodott a mennyei lajtorján, az onokák meg eladták a fődet házastul. Az új tulaj meg valami palotát emeltetett oda, és mostan csupa díszfa meg fehér kavics a régi kert.

De aszongya a nővérke, akivel olykor lehet beszélgetni, mert hát a doktor urat nem lehet ilyesmivel traktálni, hogy az öreg egész másként nézett ki, mikor a doki lefogta a szemit. Tisztára úgy nézett ki, mint legény korában, a ráncai is egész kisimultak. És ki se hűlt. Egész forró volt még holtan is, akár a lázbetegek. Persze én bólogattam, és nem szóltam az átlátszó némberrül, hogy is ne! Még bolondnak néznek, oszt sohase nem kapok többet munkát!

Gratulálunk neki, Ti meg olvassatok a jövőbe!

Tartalomjegyzék:
Lino Aldini: Napfogyatkozás (kisregény befejező része)
Játékajánló
A párkapcsolatok jövője
I. Watson – R. Quaglia: Életük szerelmes percei
Intelligens dizájn
Filmajánló
Kleinheincz Csilla: Tükörország, búcsúzz el!
Interjú Jane Yolennel
Vaszilij Golovacsov: Vásárlás
Megvalósult sci-fi
Tempus
Tanith Lee: Mottska-jaj
Könyvajánló
Joe Haldeman: Szerény javaslat emberbarát multimilliomosoknak

A jelentkezők három műfajban próbálhatják ki képességeiket: fantasy, horror és science fiction (a három műfaj egy kategóriának számít, ezúttal nem fogjuk műfajonként külön-külön kategóriákba sorolni és értékelni a műveket).

A leadott pályaműveknek az alábbi kritériumoknak kell eleget tenniük:

- a mű terjedelme legfeljebb harminchárom ezer (33000) karakter lehet;

- továbbá az alkotásoknak egy közös téma köré kell épülniük, mely most az „ármány és árulás” lesz.

A jelentkezés menete: a műveket (vagy reprezentációjukat) a mentalcsavar@gmail.com illetve az info@runatabor.com címekre várjuk. Az e-mail tárgyként a „Töltőtroll Pályázat” szerepeljen. FIGYELEM! A pályaműveket MINDKÉT megadott e-mail címre el kell küldeni. Mellékelve várjuk a jelentkező nevét, e-mail címét és telefonszámát.

A jelentkezés feltétele: amatőr szerzők jelentkezését várjuk, vagyis a jelentkezőnek egyetlen műve sem jelenhetett még meg hivatalos kiadványban (hivatalos kiadvány: ISSN/ISBN számmal rendelkező kiadvány). Minden pályázó egy pályaművel nevezhet.

Leadási határidő: 2010. augusztus 31,

Eredményhirdetés: 2010. szeptember 25/26, Budapest (a konkrét helyszín illetve időpont később kerül meghatározásra).

A zsűri: Egy kilenc főből álló zsűri fogja előre meghatározott szempontok alapján értékelni a leadott műveket. A zsűri összetétele a következőképpen néz ki:

Három szakmai zsűri: Kleinheincz Csilla, Alan O’Connor (Pálinkás Imre), Anthony Sheenard (Szélesi Sándor);

Három bíró a Rúna Tábor Szerepjátékos és Kulturális Egyesület részéről: Szalayné Kolozsvári Dorottya, Szalay Gergely, Sági Kis Dániel;

Három bíró a Mentálcsavar Klub Részéről: Kis Andrea (rhea), Fekete Márton (Lord Rufus), Nagy Péter (Marcus).

Díjazás:

Első hely: 10.000 Ft, illetve értékes tárgyi jutalom;

Második hely: 5.000 Ft, illetve értékes tárgyi jutalom;

Harmadik hely: értékes tárgyi jutalom.

Minden további pályázó kénytelen lesz beérni az eredményhirdetéskor csapott fergetes bulival.

A díjazást teljes mértékben a szervező klubok biztosítják.

FIGYELEM! Eredményhirdetésre akkor kerül sor, ha legalább öt pályamű érkezett. A műveket és alkotóik neveit a klubok honlapjain/blogjain fogjuk közzétenni és a nyerteseket e-mailben értesítjük.

Az felmerülő kérdéseket az alábbi címre lehet elküldeni: mentalcsavar@gmail.com vagy info@runatabor.com. Részletek, fórum és hírek: http://runatabor.com/ és http://mentalcsavar.hu/.

Minden pályázó a jelentkezéssel elfogadja, hogy más szerzői jogait nem sérti meg, tanúsítja, hogy a mű még nem jelent meg hivatalos kiadványban és beleegyezik művének a pályázat szervezői által való megjelentetésébe a megfelelő oldalakon (természetesen neve vagy írói álneve feltüntetésével).

A szervezőség, amennyiben nem találja megfelelőnek a beérkezett művek számát vagy színvonalát, megtagadhatja a nyertes kihirdetését!